Bordeaux 18. század végén épült és eredeti formáját máig megőrző színházának vezetése új opera bemutatására vállalkozott abban a reményben, hogy a mű nagy jelentőségű is lesz - és ebben aligha tévedtek. Tihanyi László - aki a darab betanítását és az első előadások vezénylését is vállalta - eleddig nem vokális zenére, s különösen nem színházi muzsikára összpontosított, ám amit most "rutintalanságában" létrehozott, az cseppet sem szorul mentegetésre; a mű olyan kvalitású, hogy a járatlan operabarát azt hiheti, vérbeli színházi ember alkotta. Tihanyi magát lírai alkatnak mondja, ezzel magyarázza, miért is óvakodott oly sokáig a drámától. Tudjuk jól, hogy a "líra logika", s Tihanyi hangszeres zenéjét e szellemben valóban lírainak ismertük meg. Ám szerencsére a logika a zenedráma területén sem hátrány, különösen, ha a szerző a történetmesélés lineáris (azaz vulgáris értelemben logikus) technikáját bonyolultabbra cseréli. Már Wagner lehetővé tette a három idősík felcserélését, zenedrámái egyidejűen beszélnek a múltról, a jelenről és az eljövendőről. Legjobb tudomásom szerint erre az egyidejűségre csakis a zene képes, ám nem minden zeneszerző élt, illetve él ezzel az adottsággal. Tihanyi dramaturgiai érzékét dicséri, hogy észrevette a librettóul szolgáló kisregényben azt a lehetőséget, hogy a mítosz mankója (Wagner) és az eredeti drámai mű átstrukturálása (ilyen volt Eötvös Három nővére) nélkül is megvalósítható a drámai idő nem lineáris kezelése.
Az 1952-ben Nobel-díjjal kitüntetett Francois Mauriac (1885-1970) Genitrix című kisregénye (1923) egy családi háromszög drámája. Fernand, az ötvenes éveiben járó férfiú nem képes megszabadulni anyja (Félicité) zsarnoki ragaszkodásától. Pontosan látja helyzetét, tudja, hogy a "farkasanya" szervezi magányát, "hogy jobban kézben tarthassa". A normális kapcsolat kialakítására képtelen Fernand időnként
a közeli Bordeaux-ba menekül,
feltehetőleg egy prostituálthoz. Felicité nem fél ezektől a néhány napos kimaradásoktól, fia mindig menetrend szerint visszatér, kialvatlanul, leverten, mert soha nem volt képes másodmagával aludni. Ez változik meg, amikor Fernand feleségül veszi a fiatal Mathilde-ot. A lány nem szerelemből megy hozzá a férfihoz, ő is menekül valamitől. Házasságukról hamar kiderül, hogy kudarc, aminek legjobban az "anyaisten", Félicité örül. A férfi feletti hatalmat csak akkor kaparinthatja meg Mathilde, ha gyermeket szül. Teherbe esik, de elvetél, és gyermekágyi vérmérgezésben meghal. A regény - és az opera - Mathilde agóniájával kezdődik. A haláltusa közben rátörő emlékképekből kezd összeállni a három ember története. Az első felvonás (és a regény első harmada) a fiatalasszony halálával végződik. A történet folytatásában Fernand és az anya harca elmélyül. A férfi egyre nyilvánvalóbbá teszi, hogy érzéseit és gondolatait kizárólag Mathilde emléke köti le, s nem marad el a súlyos vád sem: "Te ölted meg. Mindennap megölted egy kicsit." A regény különösen drámai pillanatában, amikor Félicité azt hiszi, hogy fia kezd visszatérni hozzá ("Visszakapom a kisfiamat: megesett a szíve öreg anyján"), Fernand kegyetlenül válaszol: "ő akarja úgy, hogy jó legyek hozzád". A tőrdöfést Félicité nem éli túl, agyvérzést kap, bénán és beszédképtelenül él még egy rövid ideig, majd meghal. A regényben az idős bejárónő, Marie gondozza tovább a férfit. Tihanyi ezt a befejezést elvetette, Fernand magányát itt semmi sem enyhíti, a függöny egy tébolyhoz közeledő ember "áriája" közben ereszkedik le.
A regény atmoszféráját a polgári lét kopottas barnái és szürkéi, a mindig hallatszó távoli vonatzaj, megremegő ablakredőnyök zörejei, az évszaktól függetlenül mindig nyirkos és hűvösnek érzett "otthonmeleg" alapozza meg. Első olvasásra úgy tűnhet, hogy Mauriac együttérzés nélkül szemléli szereplőit. Másodjára viszont egyre több jel utal arra, hogy a szeretetlen hősök alkotójuktól kapnak kárpótlást. Ugyanezt lehet érezni Tihanyi zenéjével kapcsolatban is. A zenei atmoszféra kongeniális a regénnyel, a szereplőkről pedig kiderül, hogy nem menthetetlen szörnyetegek. Ki-kitörnek szigorúan szerkesztett, egyénített zenei világukból. Tihanyi latin nyelvű, színfal mögül hallatszó kórusokkal jelenvaló szereplővé teszi a meghalt csecsemő lelkét is. Ezek a kórusok ugyanúgy épülnek be a hangkulisszába, mint a vonatkerekek távoli csattogása.
Nem tudom, hogy a regény ismerete nélkül a darab időkezelése nem tűnik-e zavarosnak - például az első felvonás jelen időt és emlékezést váltogató jelenetezése után nem meglepő módon Mathilde a második felvonásban is színen van -, magam épp az ellenkezőjét tapasztaltam. Az opera minden pillanatáról könnyedén el lehet dönteni, hogy a "valóságban" hol helyezkedik el. Első hallásra nehéz megállapítani, hogy a zenei nyelv miben segíti a tisztánlátást (helyesebb lenne tisztánhallást mondani), de az első benyomás azt mondatja velem, hogy a mű makulátlan vonalvezetése elsősorban zenei megoldásoknak köszönheti létét. S ezen a darabhoz fel nem növő rendezés (Christine Dormoy) is alig tudott rontani. Kiváló volt viszont a díszlet, és ígéretesnek láttam a színészi alakításokat is, kitűnt Hanna Schaer (Félicité) és Jean-Manuel Candenot (Fernand).
A gazdag kompozíció és a színrevitel további elemzését itt most függesszük fel, várjunk vele a darab egyetlen budapesti előadásáig, melyre - ha az égiek is úgy akarják - márciusban kerül sor.
Bordeaux, Grand-Théatre, november 25.
