Zene

MaNcs, X. évf. 44. szám, 1998. október 29.

én már csak arra tudok gondolni, hogy nemsokára december, és akkor majd az egész évről, sok-sok world music, még annál is több; húzós év ez, tessék, megint pár különlegesség.

Az utóbbi húsz évben talán tíz-tizenöt koncert volt rám ilyen hatással. Elmúlt már három óra, mire hazaértem, próbáltam úgy csinálni, mintha folytatódni kéne, mintha minden a régiben, de nem sikerült nekem. Másnap azzal keltem, hogy meghallgassam az új lemezt, amit Amytől kaptam. Lefejtettem róla a celofánt, még a dalszövegekbe is belenéztem, de hogy kiemeljem a korongot, ahhoz már nem volt bátorságom. Valamikor azokkal a nőkkel lehettem így, akiket nem mertem megcsókolni, még ha akarták is. És itt most véget is érhetne e cikk, de nem fog, hanem az következik, amit megtudtam Amytől. Egy angyalról esik majd szó, nem egy elcsépelt műfaj, végül is szívesen folytatom.

Ne mondj semmit, mert se köpni, se nyelni nem tudnék.

Amerika újra csendes, már csak az üt néha zajt, amikor dől a kassza. De a valamirevaló filmek inkább a kistengerentúlról jönnek mostanában, a brit szigetekről. Legutóbb két angol lányt küldtek a kontinensre.

A Rhythm Music Magazine Afrika kaméleonjaként mutatta be Baaba Maalt, akinek a zenéjében találkozik a jang és a jin. Aki dicsőíti a falusi életmód hagyományait, miközben a technóba, a raggába, a hip-hopba merül, és kiáll a nők jogaiért. Akinek halk beszéde és vékony, macskaszerű alkata sebezhető benyomást kelt, de akiből színpadon a szentek eleganciája és emelkedettsége dől. Négy évvel ezelőtt, amikor először írtam Maalról, magam is elhasaltam: "az ő hangjába bújva emlékeztet a mindenhatóságára a jóisten". És azt hiszem, a szenegáli tradícióktól való elrugaszkodásában is inkább a teremtés igényére, mint a world music határszegéseire találtam. Maalnak egy "lakhatóbb" Afrika és egy "közérthetőbb" nyelv a vágya, amelyben "találkozik a múlt és a jövő, s amelyben úgy fér össze hagyomány és modernség, hogy egyik sem uralkodik a másikon".

Amikor az előadás előtt két nappal a Thália Színház titkárságán Amagacu Usio rendező-koreográfus hirtelen kirontott az interjúszobából, és az oldalsó tűzlépcsőhöz sietett, hogy rágyújtson egy cigarettára, megállapítottam: a japán táncművészek nem irigy emberek, bármikor készségesen kölcsönadják az öngyújtójukat. Amikor az előadás napján a színházi bejáratnál kommandósok állták utamat, mindehhez azt is hozzátettem, hogy a japán táncművészek nemcsak önzetlenek, hanem elővigyázatosak is, nem szeretik, ha fekete ruhadarabokat viselő, ám jeggyel nem rendelkező tömegek próbálnak bejutni az előadásukra.

Olykor gyanús, ezoterikus Édesvizekből is kiemelhető egy filter tea(könyv), telefonfülkében el(?)hagyott brosúra vár lapozásra, benne A pipa titka. Más se kell e, csak a pipa meg egy pohár tea, deresmára.

Magyar-angol nagyszótár; Országh László-Magay Tamás: Angol-magyar nagyszótár

Van az úgy, hogy elhal egy távoli rokon, az ember bele se gondol, néhány kellemetlen, nejlonruhákba izzadt vasárnapi zöldbableves és madártej emlékét talán jobb föl se idézni, csak kis görcs a gyomorban meg egy váratlan összeg, örökség. Ahhoz kevés, hogy adósságaink rendezéséhez akár hozzá is lássunk belőle, ahhoz képest meg, mi naponta cincog a zsebben, sok. Ugye olyan összeg meg nincs is, amiből megváltoztathatnád életed, ám e probléma nem is ide tartozik. Ilyenkor fogja a lét a lét foglya, és bemegy egy utazási irodába, befizet egy távoli, úgymond egzotikus útra szóló csoportos izére, a lehetőségek korlátozott volta miatt persze egymagának, hiszen a felebarátok cserbenhagyásához még villamosra sem muszáj szállni, az ilyesmit meg úgy is megértik, ha észreveszik - hiányunkat és a távolságot. Pár nap csendes rettegés, hogy kik között kell majd három hétig szociábilisen viselkedni. Oszt, uccu.

Jelezném már az elején, hogy érintve vagyok a dologban, amennyiben egy rövid jelenetben szerepelek ebben a filmben. Elfogult is vagyok, pozitívan, és nemcsak amiatt, mert szerepelek a filmben, hanem mert a film alkotói jó cimboráim. Úgyhogy aki nem akar egy elfogult kritikát olvasni az Országalmáról, az most rögtön térjen át A csahos fenevad című alkotásról szóló recenzió tanulmányozására, mindjárt itt a szomszéd oldalon.

Sok jót nem várhatunk egy könyvtől, melynek megírását szerzője azzal indokolja a harmadik oldalon, hogy "a helyzet teljes és elfogulatlan feltárást igényel". Tetézi a bajt, ha e látnivalóan torz ön- és valóságismerettel bíró, de elhivatott szerző ráadásul tényfeltáró munkára készül. Van egy ilyen hajlam bizonyos emberekben, az újságírókban például állítólag szinte munkaköri kötelesség, hogy kiverje őket a víz, ha feltáratlan tényre bukkannak, hőhullámok, erekciók és agyi elektromos kisülések árasztják el őket, míg be nem cserkészik és jól fel nem tárják szegény kis tényt.

Az amerikai életműdíj és immár a francia Becsületrend tulajdonosa, Martin Scorsese szokásához híven ismét nyugtalanító filmet készített, sorrendben a tizennyolcadikat, hadd emésszünk újabb valóságot. A valaha Tenzin Gyatso, ma már a tizennegyedik dalai láma néven híres, Nobel-békedíjas szent személy és az ő népe sorsát festette filmre, korántsem a szokványos propagandajelleggel, önfeledten ötvözve keleti sportokat nyugati ponyvairodalommal. Ráadásul Philip Glass is megénekelte benne a láma dalait.

Bár az idei könyvhétre jelent meg, inkább ragasztott, mint fűzött, karcsú kis kötet, s az alcímében foglalt tárgymegjelölés a nekem érdekesnek tetsző könyvek közé utalta, mégis, egy gyors átfutás után szépen besorolt a feltétlenül elolvasandók, ki hinné, de az idő teltével egyre takarosabban hízó halmába. Csorognak persze mindig újdonságok is, csoda-e hát, ha a fenti oszlopnak csupán az aktuálisan legfelül elhelyezkedő egyede tarthat számot belátható időn belüli rendeltetésszerű használatba vételre. Hogy végképp átláthatatlan legyen a dolog, tisztán emlékszem: az én kupacom úgyszólván napi rendszerességgel rendezi át magát, hiszen én ugyan hozzá nem nyúlok, mégis mindig más - lehetőleg minél ismeretlenebb - könyv van a tetején.