Akciófilm tibeti tempóban. Akció kívülről, belülről, hiszen a világ is kétféleképp létezik. Nekünk, nyugtalanoknak, lassan pereg, míg hozzá nem szokik a szemünk és fülünk ehhez a képi és zenei pazarláshoz, ahhoz, ahogy egy-egy szakrális mozdulatból a filmkocka mantrává válik, kiegészülve szerzetesi kontratenorokkal, tibeti kórusokra úszó effektekkel, és így, újra- és újrafilmezve találja meg helyét a tartalom, s jut el nehezen átélhető lassúsággal az érzékszervek közepébe. Rá lehet állni persze hamar, mint bármi jóra, lehet benne fürdőzni, illetve lehetne, ha a történet engedné, mert ahogy az elbambult szerzetest seggbe rúgják néha, az audiovizuális harmóniába is belenyilall a fájdalom.
Hogy is van ez? A szerzetesek fellelnek egy békésen játszó gyermeket a Rinpocse látomása alapján, és a kétéves, törvénytelenül grimaszoló, apró tibeti polgárról kiderül, hogy ő a tizenharmadik dalai láma reinkarnációja. Meg sem kezdődött a gyermekkor, már vége. Visszatér a láma, hogy szeresse az élőlényeket. Meg minket is, cinizmussal áldottakat, akik elhisszük mindezt, csak ne szedjenek tőlünk tizedet.
Mindenki szerencsés, aki így vagy úgy túléli a gyermekkorát; hát még a láma. Van, akiből őszentsége lesz, van, akiből Mao Ce-Tung, van, akiből varangyos béka, akit esőben, csók nélkül rúgnak arrébb. És még azt mondják, hogy így van ez rendjén. Egy anyátlan, apátlan lámának sok anyja van, kijut neki a lelki fejlődésből, lefojtott pre- és posztpubertásból, nekünk meg kijut az ő kételyeiből - együnk-e tojást, vagy sem -, s kénytelenek vagyunk önvizsgálólag elmerengeni; de kijut a reformerek naivitásából is rendesen. Ránk ül a kínai elmekór, mint Tibetre 1959-ben, úgynevezett felszabadító hadsereg formájában, zászlókkal, sivatagi szemüvegben, gyermekeket kényszerítve, hogy mészárolják le szüleiket, fegyvertelen szerzetesek kolostorait téve a földdel és oszló hullahegyekkel egyenlővé. Megviseli a nézőt a tibeti temetési szertartás és a halott-táncoltatás is, jó kis kulturális sokk, hiszen a tibeti buddhizmus nem árul zsákbamacskát, nem különösebben humanista vallás: negyven órán át meditálni néha fáj - igaz, mindez attól függ, mit értünk mi, judeo-keresztények humanizmuson.
Ha csupán az imperialista nyugati propagandának hittünk volna eddig - amely Kína hivatalos álláspontja szerint az amerikai filmgyártással együtt kizárólag Kína tekintélyének és hatalmának aláásását célozza, de amelyre, mégis, valóban lehet haragudni, mert minden Tibet-feldolgozást elvitt patetikus nyálba -, akkor higgyünk inkább a szereplőknek. Nem színészek, hanem őszentsége rokonsága és népének diaszpórája, akik nem játszhatnák őszintén a szabad akaratukat Marokkó hegyei közé száműzve, meglepően hiteles díszletek között, nem produkálnának ilyen homokmandalákat, ilyen látomásokat, ilyen zenés-maszkos etnotéblábolást, ha nem volnának azok, akikről szól a film. Szomorú nemzetség, alig cipelhető hagyományokkal, majd negyven éve hontalanul bolyongó szellemi vezetővel, aki csak távcsővel és harmadik szemmel tekinthet hazája földjére.
Scorsese nem írja ki a film végére, nem is hajlandó utalni olyasmire, hogy támogassuk Tibetet, vásároljunk füstölőt vagy csengettyűt felárral az első kóbor narancssárga segélyszervezettől, mégis megértjük, miért nem megyünk majd kínai idegenvezetővel, inkább helyi kígyóvadásszal Tibetbe, ha megyünk. Egyetlen dolog idegesít előre: akik protestáltak a Krisztus utolsó megkísértése ellen, azok a lelki szerencsétlenek is szeretni fogják a Kundunt, mert azt hiszik, távoli, mesés probléma, képes bibliába való történet. Mert nem tudják, hogy elnökre sosem, de Scorsesére, mint Amerikára, mindig lehet számítani.
- sisso -
Kundun, amerikai, 1997; írta: Melissa Mathison (Mrs. Harisson Ford); rendezte: Martin Scorsese; zene: Philip Glass; szereplők: Tenzin Thuthob Tsarong mint a felnőtt dalai láma; Gyurme Tethong, a tízéves dalai láma; Tulku Jamyang Kunga Tenzin, az ötéves dalai láma; Tencho Gyalpo, a dalai láma anyja; Tsewang Migyur Khangsar, a dalai láma apja; Gyatso Lukhang mint Lord Chamberlain; Sonam Phuntsok mint a régens Rinpocse; forgalmazza a Mokép
