Zene

Yvonne szálka a királyi udvar szemében. Oda nem illő ocsmányság, és mert kilóg az elegáns társaságból, sőt szemmel láthatólag a legkevésbé sem igyekszik alkalmazkodni hozzá, beleolvadni vagy legalább eltűnni a szeme elől, mindent felforgat. Az udvar nagy, jól szervezett, sokszor kipróbált szerkezetét azonnal tönkreteszi ez az egyszerű kis hiba (egy csúnya lány felbukkanása). Hiszen ha egyvalami meghibásodhat a rendszerben, akkor talán semmi sem biztos, semmi sem biztonságos. Az udvartartás hirtelen védtelenné válik. A gúnyolódó ifjak letéphetik Yvonne-ról a ruhát, de ők érzik magukat meztelennek. Nemcsak a király, hanem mindannyian.

Vannak, akik huncut cuncimókusnak tartják az egeret, mások viszont éppen ellenkezőleg: valamiféle átmenetnek a csótány és a patkány között, amit minden eszközzel irtani kell. Rajtuk kívül még vannak a rajzfilmesek, akik éppen ezt az ellentétet felhasználva csinálnak hőst a kis rohadékból, már-már természetfeletti képességekkel ruházva fel, nem törődve azzal, hogy az igazi egérnek körülbelül akkora agya van, mint egy közepes méretű zsírdarab egy szelet turistaszalámiban.

A Chumbawamba arra kérte csóró rajongóit, ha már lenyúlják a lemezüket, ne a fennmaradásért küzdő kis boltokból vigyék, hanem az olyan mamutokból, mint például a Virgin Megastore. Így, miközben a MAHASZ-tól Arany Zsiráfot kapott, a brit Virgin-hálózat demonstratíve megszüntette a szóban forgó Tubthumper reklámozását. Nekik se könnyű, lássuk be: hol a nácik fenyegetik, amiért antifasiszta Chumba-pólókat árulnak, hol a zenekar akaszt be. De ez a cikk most nem a kereskedőkről szól.

Meglepő lenne-e, ha kiderülne, hogy a zsidó hitközség egyik legfőbb tisztségviselője a kommunista rendszer spiclije volt? Lenne-e, és ha igen, pontosan milyen típusú felháborodás lenne abból, ha a Szombat című zsidó kulturális folyóirat tényfeltáró cikket közölne arról, hogy egy főrabbi nemcsak a III/III-as ügyosztály jelentéstevője, de a keletnémet Stasi megbízható embere is volt? Más minőségű felháborodás lenne-e ez, mint amikor nem explicite zsidó spicliskedésre derül fény? Hát persze hogy. Mindenki tudja, hogy ha azok komcsik, az rosszabb, mint amikor mi magyarok vagyunk komcsik. Mi csak a karrierünket egyengettük, de a zsidó komcsik direkt beléptek a pártba meg az ávóba, hogy bosszút álljanak. Nyomulnak, ezért feltűnőek. Hallgatnak, meglapulnak, hogy ne tűnjenek fel, ez pláne feltűnő.

Amikor én iskolába jártam, nem volt szó individuális oktatásról, személyközpontúságról, de még a Waldorf-módszer sem volt központi kérdés. Ehelyett "pedagógusnak" nevezett kontraszelektált állami terroristák uralták az agyunkat és a mozgásterünket, főállásban kiabáltak és megszégyenítettek, szolgáltak és védtek, leadták a tananyagot, van még kérdés? Nincs. A gondolkodás, a vita se rövid, se hosszabb távon nem volt pálya, a szocializmus amúgy sem volt éppen a gondolkodás világa; a kifejlesztendő embertípus passzív volt, kívülről irányítható, hierarchiákban magát jól érző, deformált lelkű, alázatos barom.

Arundhati Roy könyve nyerte el a tavalyi Booker-díjat, amiről, úgy mondják, annyit érdemes tudni, hogy egyszerre jelent dicsfényt és jelentős összeget, kápé. A tavalyi Booker-díj az előbbieken felül jelentős médiasmúzt is eredményezett, gyaníthatóan a kedvezményezett külseje kapcsán. Ezt az eljárást erkölcsileg akár el is lehetne ítélni, ha nem lenne annyira jogos.

A téma - szomorú - az utcán (egy aluljáróban, egy lehúzott pecóban, ki tudja?) hever; kurrens ügy mostanában anyagosokról filmet készíteni, jönnek az újabb és újabb jelentések zsinórban a világ minden tájáról. Az elmúlt egy évben volt már brit, holland, wallesi, ez a mostani egy amerikai és független darab: Vondie Curtis Hall középszerű supporting színészből avanzsált középszerű filmrendezővé, a Gridlock´d az első munkája, a forgatókönyvet is ő jegyzi.

A Szegedi Egyetemi Színjátszó Társaság 1941-es Hamlet- könyvének hasonmás kiadása

"Ezt a környéket zsaruk lakják." Hatalmas tévedés lenne azt gondolni, hogy ilyet legfeljebb ábrándozó kisnyugdíjasok, hallucináló Teve utcai PR-előadók meg a kabinos bácsi a BM-üdülőből mondhat. Itt van például James Mangold, tisztességes hollywoodi forgatókönyv- és filmkészítő iparos, aki szintén erről fantáziált. Egészen pontosan egy jerseyi kertvárosról, ahová megfáradt zsaruk térhetnek haza műszak után, nem is akárhonnan. Naná, hogy a folyó túlpartjáról, a bűnös New York Cityből, ahol ami van, az minden, csak nem közbiztonság. Sebaj. Ott van Garrison N. J., a béke szigete. Takaros dácsák, takaros autók, kis feleségek meg egy zártkörű kocsma, a Négy Ász, ahol a szolgáló-védők kedvükre alázhatják egymást sörgőzös fejjel minden áldott este. Ezt a minimumot, amit tulajdonképpen minden nagyvárosi zsaru megérdemelne, ők valóban megkapták.

De mennyire nem! Mind gyakrabban teszi tiszteletét a földön, a látogatások epicentruma valahol Kaliforniában, közelebbről Hollywood tájékán keresendő. Szörnyű lehet odaát. Épp most fut a mozikban Al Pacino mint ügyeletes sátán (Az ördög ügyvédje), de már itt a konkurencia. Neve is van neki. Azazelnek hívják, ami -a rendező elmagyarázza - arámi nyelven a "megtestesült Gonoszt" jelenti. Ez jó: tizenharmadszorra kiokosodva olvasom majd újra Bulgakovot. Azazel - a filmbéli - arctalan, alaktalan figura, amolyan vándorlélek ő, igazi vagabundus: organizmusból organizmusba költözik, ha kinézett magának valakit, annak annyi. Azazel nem válogatós, sem részrehajló, egyszóval nehéz vele: ez lenne itten a film nagy metaforája, a napnál is világosabb. Az viszont már kevésbé érthető, miért zendít rá kényszeresen minden egyes delikvens a Rolling Stones Time Is on My Side című klasszikusára, sátáni kacajjal kísérve a dallamot. A fene se érti, nekem kicsit bonyolult ez a szimbolika.

Láttam egyszer egy videóklipet az MTV-n, vadászom azóta is, szegény nagymamám azért nem tudta rögzíteni az egyik kereskedelmi csatornán futó Tarkovszij-sorozatot, mert nekem a Manpower együttes Ready Or Not című felvételére van egy éve élesre töltve a videómagnó. Semmit nem tudok róluk, lehet, hogy vérciki lengyel technocsapat, de ez a darab nekem bejött. Látszólag semmi különös, fut az utcán egy rakás krapek, és azt üvöltik, "...are you ready... are you ready... are you ready...", és csak futnak, szaladnak, és csak kiabálnak, és amit hallunk, egyszer csak összefolyik, hogy egy új artikuláció bújjon elő a régi szövegből: "...ájaaé... ájaaé... ájaaé...", és futnak, biztos még akkor is, mikor a tévé már rég a Spice Girlst nyomatja. IRA-ügyben eddig nekem ez tűnik a leghitelesebb megszólalásnak. Igaz, messze lakom és alulinformált vagyok. Ám a helyzet(em) A bunyós után sem változott.

Nincs mese, újból és újból igazolódik a régi tétel. Még az is lehet, hogy a kor tehet róla, és nem a színháza, a néző a hibás, nem a színészek, de mindegy: igazi előadás többnyire szűk helyen, pincében, padláson, park mélyén vagy egy leánygimnázium levetett tornatermében jön létre. Amíg a kultúr- és egyéb politikusok az újonnan építendő nemzeti monstrumról povedálnak, itt is, ott is lesznek, akik játszani szeretnének és magukat mutogatni. Õk sem szükségképp jók, de mert távolabb esnek a magasztos eszmétől, legalább az esélyeik jobbak. Magasztosságból, az állami gondoskodás reprezentálásából nem lesz színház, legfeljebb az épülete.

"Kiáltozva, turbán nélkül, a gyász jeléül kopaszra borotvált fejjel szalad be Abu-Szád al-Harávi, a tiszteletreméltó kádi a palotába, egyenesen a kalifa színe elé siet, hogy nem éppen az udvari etikett szerinti viselkedésével rábírja a földi örömöknek élő uralkodót a Közel-Keletre betört európaiak, helyi szóval élve a franjok elleni hadjáratra. Ezzel a történettel kezdi könyvét a libanoni születésű Amin Maalouf, hogy azután a történész objektivitásával, az események folyamatához megfelelő helyen és mennyiségben hozzáfűzött kommentátorokkal, az eredeti arab források idézésével mutassa be a keresztes háborúkat arab szemmel, az iszlám vallást, népeinek kultúráját.

A normális kerékvágásnál nincs abnormálisabb dolog, de az emberek többsége még elképzelni sem meri, milyen következményekkel járhat a kizökkenés. Amikor kukorékol a vekker, a főnök butaságokat parancsol, a piacon meg elvész a bevásárlólista, akkor a lelkiismeretesebbek még fölteszik a kérdést, mi a faszér´ csinálom ezt az egészet, de egyre többen vannak, ráadásul egyre fiatalabbak, akik már nem kérdeznek semmit, csak sodródnak házirendjükkel az öregkor felé, nyalnak és nyelnek, teszik, amit kell. Időnként a szelepet is kiengedik, van, aki konditeremben, van, aki a Távol-Keleten, gyermekemberek társaságában.