Zene

Ali Hassan Kuban (1929, Núbia) zenekara rétegzenét játszik, konkrétabban: lakodalmast. Egyiptomban szélesebb ez a réteg, ott százezres nagyságrendben mennek a kazetták a piacon, éppen úgy, mint nálunk a Lagzi Lajcsi, a Betli duó vagy a Cirmos-Kormos. Ennél a pontnál azonban kimerül a párhuzam. Arról van szó tudniillik, hogy Lagzi Lajcsival vagy a Betli duóval ellentétben Ali bácsié kimondottan progresszív muzsika, mint ahogy progresszív lakodalmast játszik mondjuk a bolgár Ivo Papasov vagy az amerikai Klezmatics. Vagyis árnyaltan, árnyaltabban kéretik undorodni a lakodalmas muzsikáktól, ennyi a tanulság.

Meglátni és transzba esni egy pillanat műve lesz, csak jöjjenek végre. Nem erős oldaluk a marketing, tavaly speciel hiába vártam rájuk a Rudolstadti Fesztiválon, és lemezt is csak kettőt jelentettek meg az utóbbi harminc évben, azelőtt meg egyet sem.

"A Friedrichstadtpalast előtt többen kérdezik, hogy van-e eladó jegyem, úgy látszik, telt ház van. A Friedrichstadtpalast Berlin előkelő színházainak egyike, van benne minden, ami kell. Az elegáns jegyszedők és az öreg ruhatáros nénik között szépen elvegyül az orrpereces, félig kopasz, csupa feketébe öltözött, agyontetovált közönség. Mint egy igazi színházi előadáson, egyszer csak megszólal a csengő, lehet menni befelé. Bent, erre külön felhívják a figyelmet, tilos a dohányzás. Az új lemezzel indít a zenekar, de olyan bombasztikus hangzással, hogy az ember el sem hiszi. Az első számokat Cave mintha még visszafogottabban énekelné, aztán elengedi magát, ugrál, tombol, fetreng, földhöz vágja a mikrofont, még a közönség közé is beveti magát. A koncert, különben, lazára van véve, Cave szórakozik a számok között, felhív egy lányt a porondra táncolni, társalog a közönséggel, láthatóan jól érzi magát. A végén színházhoz méltó standing ovation, az utolsó számokra nincs ember, aki ülve maradna."

(Bevezető.) Tábor Ádám körülbelül 167 cm magas, vékony testalkatú, haja hátul lelóg, élősúlya feltételezhetően 60 kg körül van. Mozgása élénk, ha a körülmények úgy hozzák, éppenséggel fürge is lehetne, de a mozdulatszegény értelmiségi életmód következtében fizikai állóképessége sajnálatosan csökkent, a Budapest-Bécs közötti, vagy ennek megfelelő hosszúságú, deportációs célú gyalogmenetben valószínűsíthető, hogy már az első száz kilométer után földobná a talpát.

Birtalan Balázs könyve alighanem az első módszeres kísérlet arra, hogy a homoszexualitás jelenségét metafizikai szempontból rendezze. Kiindulása egyfelől az, hogy a homoszexuálisok emberi lények, másfelől pedig, hogy van egy hagyományos koncepció, mely implicit módon az emberi lét minden alapkérdésére válaszol. Ez utóbbi a keresztény vallás, s ennek híve Birtalan is. Már most érdemes tisztázni: a divattémára harapó olvasó csalódni fog, itt egy olyan vélemény szólal meg, mely számára akár "botrányosnak" is, de mindenképpen szokatlannak tűnhet. A szerző sincs könnyű helyzetben, homoszexuális keresztényként egy kisebbség kisebbségének tagja, s az ilyet nem szokták szeretni. A téma tehát vérre megy, és éppen ezáltal képes arra, hogy a leglényegesebb vallásfilozófiai és etikai dilemmákat megcélozza.

A téma az utcán hever, ám sajnos többnyire vagy részeg az illető, és ebben az esetben testét, már ami megmaradt belőle, rút stigmák és fekélyek borítják, lelkét maga mellett hordja polietilén tasakban; vagy épp talmimód rikít az ebadta, silány és sóvár, de még a sóvársága is silány, ám kiröhögni sem érdemes, mert egyrészt banális, másrészt lőfegyver van nála, és sokan van. Témaként azonban az utcán hever ő is, ahogy a többiek, csak beléjük kell botlani, aztán vagy dühösen, lábat rázva iszkolni tovább, vagy szomorúan konstatálni, hogy ez van, ezt kell szeretni, mert anélkül nem lehet megírni.

Egy kosaras naplója

Nem szeretem azokat a véleményeket, melyek szerint a közönséget nem lehet eléggé alábecsülni. Leváltani nem lehet, mint tudjuk, a pénztáraknál bizonyított kritika szent (megváltoztatni úgysem áll módunkban), érteni viszont még az is vágyhat, akinek finnyás ízlése esetleg tiltakozik az egyre szaporodó, világszerte hatalmas kasszasikert arató alpáriságok ellen.

A világért sem szeretném tovább rombolni nemzeti önértékelésünket, de Egerszegi ide, fürdőváros oda, a csehek mégis jobban állnak a vízben. Patinás fürdőhelyeik, Karlsbad vagy Marienbad az ivókúrán és a dagonyázáson túl, mondhatni, spirituálisan is hasznosulnak. Ott van, ugye, a Karlovy Vary Filmfesztivál, de a cseh nemzeti irodalom is erősen frekventálja a fürdőzést (Vancura, Kundera), amivel szemben mi csak egy Gvadányit vagy egy Mándyt tudunk fölmutatni, és sajna a Pöstyéni feredés című vaskos pajzánság is azóta elcsatolt területen játszódik. A filmeket tekintve hiába várjuk, hogy bemutassák végre a Tavaly Zalakarosont, és lássuk be, Zenthe Ferenc fürdőmester alakítása A Tenkes kapitányában nem ér fel Rudolf Hrusinsky` Du"ra fürdőmesteréhez a Szeszélyes nyárból.

Osvaldo Golijov történetéről annyit tudok, amennyit a Kronos Quartet sajtóanyaga elárul; kissé kínos, de ez van. Nézzük csak. Argentínában született 1960-ban, ´83-tól Jeruzsálemben élt, majd három év múlva az Egyesült Államokba költözött, a massachusettsi Szent Kereszt-intézetben tanít ´91 óta. A New York Times zenei alkimistának titulálja, aki személyes mitológiájából és a környezeti hatásokból új világok megjelenítésére képes. Műveiben így kaphatott jelentős szerepet a családi zsidó hagyomány és az argentin tangó, ami tavaly az Astor Piazzollához intézett Last Round, idén az Izsák rabbit megidéző The Dreams and Prayers of Isaac the Blind című darabokhoz vezetett. Ez utóbbi most jelent meg a Kronos Quartet és David Krakauer előadásában.

"Olyan lemezt akartam csinálni, amit otthon meg tudok hallgatni Bob Marley, Sly Stone, Curtis Mayfield után - ezeket hallgatom. Nem akartam bumm-durr-puff lemezt készíteni. Csináltam már olyat" - nyilatkozta 1994-ben Michael Franti, amikor indokolnia kellett, miért lett Spearhead néven készített első lemeze, a Home olyan, amilyen. Mármint olyan kellemesen hallgatható ahhoz képest, amilyen felvillanyzó volt a Disposable Heroes Of Hiphoprisy néven 1991-ben kiadott albuma (Hypocrisy Is The Greatest Luxury), nem is beszélve a zajos kezdetről (The Beatnigs, 1988). Most pedig körülbelül ott folytatja, ahol három éve abbahagyta: ha akarod, ellazít, csak duruzsol a háttérben, az is jó egyébként, de ha van energiád figyelni (bogarászni a bolhabetűket), még jobb. Kellemes, intelligens funky rap, néha már-már Snoopra emlékeztetően selymes, mindenféle gengszterizmus nélkül persze.

FILMSpanyolviaszHalálos tézisÉletünk egy nagy vértócsa. A valóság, tehát a tévé- és a mozifilmek világa lassan beszivárog az ún.

Ha élnek a földön angyalok, miért ne készülhetnének angyalos filmek? Wim Wenderstől Jeles Andráson át Roger Moore-ig sok minden beugrik, ám angyalos vígjátékok eddig nem nagyon készültek. Nem lesz ez így jó, gondolták Hollywoodban, és előálltak az új recepttel, ami a családi mozi, a road movie és John Travolta Pulp Fiction-ös manírjainak elegye, plusz szárnyak. A produkciót elnevezték Michaelnak, leforgatták, és a kasszához fáradtak, ami leginkább annak köszönhető, hogy a filmhez előszedték majdnem az összes ócska klisét a mézeskalácsraktárból. Nora Ephron rendező biztosra ment, a hátrányos helyzetű fekete kisfiút leszámítva mindent belerakott, hogy világgá kürtölje: all you need is love. Van benne kiskutya, lecsúszott újságíró, szerelem és csoda, mosoly és könnyek, a szokásos hazugságok. Az ilyesmi megtekintése legfeljebb karácsony tájékán indokolt, kizárólag videón, amikor a tékás is meghatódik, és nem a Láncfűrészes gyilkosságok négyet vagy a Minden lében két anált ajánlja.

Volt egyszer egy Mozgó Világ, annak is egy versszerkesztője, a legkisebb fiú, bizonyos Mányoki Endre. Aztán a Világ megszűnt Mozogni, a mozgófiak szétszéledtek: ez képviselőnek ment, a másik vezérigazgatónak (majd főszerkesztőnek). Mányoki is ment, mendegélt, míg elérkezett Veszprémbe, a Vár ucca tizenhétbe, ahol kiadták a könyvét. Pedig dehogyis akart ő auktorként díszelegni, ő, a mozgó redaktor, mindenkori szerzők páty- és páholgatója. Az maradt, aki: filosz, részengő ritter, értelmiségi s tovább.