Zene

Jó párszor fejet hajtott az utóbbi évek során a Narancs a londoni Nation Records előtt, nekik köszönhetjük a Trans-Global Undergroundot, a Fun-Da-Mentalt, az Asian Dub Foundationt és persze Natacha Atlast is, úgyhogy a főhajtás ezennel folytatódik. A mi Natachánk nem két éve bújt ki a tojásból - brit és belga klubok szerencsés látogatói már azelőtt élvezhették arab énekét és hastáncát, hogy Jah Wobble 1991-ben közös lemezt készített vele (Rising Above Badlam), aztán beépült a TGU-ba -, de igazán akkor libbent a fénybe, amikor 1995-ben, hathatós TGU-részvétellel megjelent első önálló albuma, a Diaspora. Lenyűgöző darab, ha a 90-es éveket reprezentáló zenéket kéne megneveznem, ez nem hiányozhatna közülük, maga az ezredvég, ahogy a Közel-Kelet hangja és a Jamaica felől dobbanó dub randevúzik a földalatti brit táncparketten. Mindenütt otthon, mindenütt idegenben.

Azért ez nyilvánvalóan az apokalipszis jele, jegyeztem meg, mintegy felütésképpen, mert valahogy el kell egy beszélgetést kezdeni. Arra céloztam, hogy nem nyitott ki a pizzeria, ahol találkoznunk kellett, az előző napi kánikula pedig jeges, esős metamorfózison esett át. Grencsó a lényeget illetően osztotta nézetem, bár ő a járókelőkből indult ki, a többit mintegy csak kísérőjelenségnek tekintve. Végül a Villa Negra sörözőben kötöttünk ki, mely mint kiderült később, eleve elrendelt hely. De előbb még azt szerettem volna megtudni, hogy van az, hogy egy jobbára avantgárd muzsikus a századelő ragtime-jaihoz fordul.

Finnország vezető folk-pop zenekara már alig várja, hogy végre Magyarországra látogasson, és újra egy fesztiválon lépjen fel a Muzsikással - biztatott Sirpa Reiman, az együttes egyik énekesnője, aztán csatlakozott a basszusgitáros Pekka Lehti is.

A gurálokat tüdőgondozásban és relaxációban érdekelt enervált lengyel értelmiségiek fedezték fel százhuszonöt évvel ezelőtt. Szívták a jó levegőt, nézték a gurálokat, akiken akkor még nem úgy állt a jégergatya, mint tehénen a póz. A helybeliek lassan megszokták, hogy nézik őket, be is álltak erre: a gurálok régóta abból élnek, hogy gurál módra öltözködnek, beszélnek, viselkednek, muzsikálnak. Százhuszonöt éve tart a nagy jelmezbál a nagy tátrai Disneylandben, a gurálok jelmezben hajtják lovas szánjaikat, kormányozzák tutajaikat a Dunajecen, vagy medvének öltözve fényképezkednek a turistákkal.

Adatok híján is borítékolhatjuk, hogy a Magyar Televízió legújabb show-műsora az első adástól kezdve nézettségilista-éllovassá vált. Igaz, a siker nem a Szabadság térieken múlott, ők csak teljesítették a Szerencsejáték Rt. megrendelését, aminek a lényege az volt, hogy az ötöslottó-sorsolás ezentúl szombaton legyen, este hét után.

Nem tudom pontosan, milyen lesz a közszolgálati Magyar Televízió új arculata, merthogy állítólag dolgoznak már rajta a fiúk; a bejelentkező logo valószínűleg az lesz, hogy piros-fehér-zöld háttér előtt egy külsős bt-beltag felmarkol félmillió forint honort, miközben felkel a nap a Szabadság téren; műsorzárás gyanánt pedig nyilván Peták elnök megfestett portréja lesz látható a képernyőn, mialatt a kuratórium tagjai több szólamban eléneklik a Balkán néhány himnuszát.

Van annak jó oldala is, ha valaki huszonéves. Sőt. Egyesek szerint számos jó oldala is van, a prosztataműködés viszonylagos zavartalanságától kezdve addig, hogy kora okán megadatik neki az, hogy drámaíró létére olyan hidegen, undorát alig leplezve vizsgálja tárgyát, pontosabban annak felette járó generáció által preparált maradványait, ahogyan Hamvai Kornél teszi díjnyertes pályaművében, melyet most, évad végén állított színre a Kaposvári Csiky Gergely Színház.

Mélyen erkölcstelen, sokkoló, undorító, hideglelősen cinikus, pornográf, történelmi időn kívüli stb., no és persze mindennek az ellenkezője - írták Jerofejev prózájáról a kiátkozók és a mennybe menesztők. A könyv belső és hátsó borítóján olvasható különféle recenzensi idézeteket - gondoltam - egymás alá másolva csodálkozva veszünk észre egy talált tárgyat, egy, a szerző által papírra sohasem vetett, ám kétségtelenül létező új Jerofejev-szöveget.

Igen, igen mégiscsak igaza lesz a régi hollywoodi közmondásnak: mindössze hét alapsztori létezik a világon. Cameron Crowe bizonyít.

Szokás mondani, minden művész, még a legnagyobb is, ugyanazon és egyetlen művet alkotja újra és újra egész életében. Miként a dilettáns is, sőt talán ez az egyetlen dolog, amelyben emez valamennyire hasonlít a zsenihez. Hogy Oliver Stone hova tartozik, döntse el ki-ki maga, egy dolog viszont biztos: Stone, ama nézet egyik legelkötelezettebb híveként, miszerint a mennyiség idővel minőségbe csap át, lelkiismeretesen körmöli ezt a bizonyos művet napra nap, évre év.

Amióta azt olvastam benne, hogy az Aszfaltozó szív csodákra képes, minden pénteken izgatottan lapozom föl a Budapesti Focit (nem ám az ÉS-t). Normális újságot (olyan nincs) az ember (ha normális) hátulról kezd olvasni, de hogy fogjon hozzá egy sportlaphoz? Az elejitől. S mindjárt meg is bánja, mert NB I-es csapatokról olvashatna, ha nem lapozna sürgősen tovább (az ún. élvonalat meg kéne hagyni a népsportnak, sporttársak!). Engemet jobban érdekel, mit játszott a Tesi (kikapott) vagy a Tungi (kikapott) vagy a BEAC (végre nyert). A Budapest-bajnokság I. osztálya a legtöbb, ami (le)adható. A lebilincselő tudósításokból megtudom, már csak keménykedés folyt a pályán, a játékvezető megint nem volt a helyzet magaslatán. A meccs végén volt, aki egyik lábán cipő nélkül ment le... de volt, akinek nemes egyszerűséggel leszakadt a lábáról a futballcipő. Szív, szakadj meg! Később megtudom, mindig van remény, még segíthet a locsolás, sokat javulhat a pálya talaja. A méreteken viszont nem lehet változtatni. Sem széltében, sem hosszában. A pálya ugyanis elég keskeny. Emellett még rövid is. Játszótársaim, ez adatott nékünk, a hátsó földes, por van és sár, sárrá leszünk, ez van, akarsz-e játszani, siess, mert nem elég, hogy keskeny, még rövid is. Ki az isten felel ezért?! Olvasom tovább blasz egyes bibliámat: Aki építette a pályát, annak az alkalmazásában lévő kertész nem engedett rá a pályára, mondván, hogy nem él a fű. Az igazság viszont az, hogy elfelejtette locsolni. Ennyi. Miért nő a fű... Sorra szűnnek meg a külvárosi pályák, privatizálják a grundot, nemecsek. NEMECSEK. Kis pálya, nagybetűs. A fű élt, él, élni fog. Imre bácsi, az öregfiúk edzője taktikai utasítása az utolsó percben, amikor már rég elment a meccs: A remény és a centerhalf hal meg utoljára!

Az jó, hogy új s újabb könyvek jelennek meg az ezredszázadfordulóra.

A szabályokat mereven követni kell. Lehet, hogy ez a tömegkultúra minden műfajára igaz, de a kemény, magányos amerikai magándetektívére, a hard-boiledra egészen biztosan. Ez az egyetlen regény- vagy filmfajta, melyben a bevált klisék és fordulatok állandó ismétlése nem saját paródiájává teszi a művet (ahogy mostanában a Dante pokla című katasztrófafilm például elsősorban kínos vigyorgást vált ki nézőiből), hanem nosztalgiát ébreszt, elvágyódást, de nem régi életek, hanem régi könyvek és régi megfilmesítések iránt. Az még hagyján, hogy el szabad, de el is kell sütni mindent, amit már úgy szeretünk. Nem csupán pisztolyokról van szó itten, hanem statson kalapokról, ferdén a szembe húzva, bőven leguruló whiskykről (a közönség egy emberként nyel mindig nagyot) és egy korrupt kisvárosról, ócska porfészekről, melybe belehal az ember, ha sokáig ott marad.

Aki Kaurismaki küldött egy anzikszot Finnországból. Szép, kalligrafikus betűkkel írta, és nem közönséges tintát használt hozzá. Nagyon személyes, és talán éppen ezért annyira publikus. Mint minden igazi levlap.