Zene

Világunk tele van elképesztően idétlen figurákkal, abszurd eseményekkel - de miért örülünk mégis, ha e jelenségekkel egy kiállítóteremben találkozunk? Hecker Péter festményei olyan torzító tükrök, melyekben a kisszerűség, a groteszk leválik a valóságról, és önálló életre kel: ott van a szándékoltan sematikus ábrázolásmódban, a térviszonyok gyerekrajzszerűen leegyszerűsített megoldásaiban, az emberalakok egyiptomi sírrajzokra emlékeztető frontális beállításában, vagy a természeti elemek stilizálásában. Ez a látszólag a "vissza az alapokhoz" mottóval illethető művészet azonban nagyon is dupla fenekű: Hecker látásmódja álgyermeki és kváziinfantilis, sajátos, összetéveszthetetlen stílusát pedig leginkább a pszeudogyagya (nem létező) terminus technicusával jellemezhetnénk, miközben nem mentes az iróniától és a derűs kritikai attitűdtől sem.

Gershwin 1935-ös, háromórás operájának 90 perces koncertváltozatát hallhatta a MűPa közönsége a múlt hét elején. Maria Jo-o portugál énekesnő és David Linx belga énekes duettjét a 17 tagú Brussels Jazz Orchestra kísérte. A koncertet megelőzően "Előhangon" vehetett részt a publikum, ahol Linx és a BJO vezetője részvételével kontextualizálták a darabot, és vázolták a fellépők közös zenei múltját is.

Az Egerből deportált Kertész Lilly Mindent felfaltak a lángok című visszaemlékezését írta át az egri Gárdonyi Színház színpadára Fábri Péter, hogy Blaskó Balázs - aki röviddel a premier után a színház igazgatója lett - megrendezhesse. A Blaskó által is átdolgozott dráma részben történelemkönyv-kiegészítőnek tűnik a megannyi adat - évszámok, törvények ismertetése - miatt, másrészt legalább húsz olyan hatásos mondat is van benne, amilyenből egy is elég lenne ahhoz, hogy egy szöveg emlékezetessé váljon.

A Neurosis tagjai mostanában szinte hazajárnak Magyarországra, miközben anyazenekaruk mindössze egyetlenegyszer, 1999-ben jutott el hozzánk. Az elmúlt években viszont a Neurosis fele megfordult Budapesten: Josh Graham, a zenekar vizuális felelőse saját zenekarával, az A Storm Of Lighttal érkezett nemrég, tavaly nyáron Steve Von Till gitáros-énekes játszott az A38-on (interjúnk vele: MaNcs, 2010.

Csütörtök este a Pozvakowski melegítette a színpadot az A38 hajón. Régi vágású vetítőgéppel színesítették fellépésüket: archív felvételek peregtek az experimentális rockritmusokra, miközben a hirtelen váltások, a lírai és a zúzós részek izgalmas természetességgel folytak össze számaikban.

Ideje volt már, hogy a nagy északi krimikivirágzás közepette valaki mérleget vonjon, s ismertesse - mielőtt még egy hirtelen trend behavazná Stieg, Henning, Karin, Jo és Arnaldur nyomait - az előző részek tartalmát. A hipnotizőr ilyesfajta összegzés.

Az igaz történetekben az a jó, hogy lehetnek néhányan, akik ismerik végét, s így tudják, ki a gyilkos. A híres rendezők mindenkori következő dobásában meg az a jó, hogy mindenki tudja, mire készül épp a mester, vagy mivel készült éppen el.

Nem egészen két évvel a legutóbbi alakításuk után ismét hozzánk látogattak az Irgalmas Nővérek - egész pontosan Andrew Eldritch és két kedves gitározó segédje meg a laptop. A rendezvényt kapásból kétnaposra hirdették.

A Műcsarnok volt igazgatója alcímében befejezetlen jegyzetként aposztrofált művét a - kiállítások esetében is megkerülhetetlen - "mi a célja, értelme, miért készült, és kinek szól?" kérdések szerint állította össze. Innen tudható, hogy a kézikönyv célcsoportja azon fiatalok köre, akiket érdekel a művészet intézményrendszere, és kíváncsiak arra, hogy milyen lépéseken keresztül áll össze végül egy kiállítás. Mégsem tankönyvet olvasunk, hanem a szerző saját tapasztalatain átszűrt, szellemesnek és könnyednek szánt "vezetőt", amely nyomán bárki eldöntheti, akar-e vagy sem kurátornak állni.

Az "igazságügyi thrillerek" vagy akciózással fölkavart tárgyalótermi drámák tapasztalt mestere, a kilencvenes évek első számú bestseller-gyártója (alapképesítését tekintve könyvelő és jogász) újabb könyvében, ha nem is vált műfajt, de kétségívül tágítani igyekszik horizontját. Kevésbé jól nevelten: próbálja dúsítani közönségét. Egy ifjúsági regénnyel lép színre. Siessünk azonban leszögezni, műve leginkább a gyermekkorú főhős s az ő egyes szám első személyű előadásmódja miatt mondható ifjúsági regénynek, alkalmasint alig is tér el mindattól, amit a szerzőtől eddig megszokhattunk. Egy tárgyalási szakaszban tartó bűneset részesei leszünk 13 éves kalauzunk segedelmével, aki már az első lapokon megosztja velünk az ügyre vonatkozó - finoman szólva is kiforrott - gyanúját, míg a továbbiakban azt követhetjük figyelemmel, ahogy e gyanakvás bizonyítást nyer. Ide írhatnám, hogy "vagy elbukik", de felesleges - az események nem sodornak elénk gyakorlatilag semmi olyasmit, ami a végkifejletet illetően bárminő kételyt ébreszthetne bennünk, külső szemlélőkben. Az érintettek pedig végig konokul zúzzák, amit a szereposztás rájuk mért.

Neil Simon, az amerikai vígjátékírás szent örege 1988-ban, két lírai hangvételű, önéletrajzi "nagy dobás" (Broadway Bound, 1986; Lost in Yonkers, 1991) között mintegy lazításképpen írta meg bohózatát a gonoszkodó szóbeszéd és a baráti falazás mélyen emberi jelenségeiről. A darab annak idején szolidan tisztes sikert aratott a Broadway-n, a Rumors azóta is rendre fel-felbukkan az Egyesült Államok közösségi játszóhelyeinek repertoárján, s épp egy kerek esztendővel A 88. utca foglyainak nyomában most a minőségi bulvárt kísértő Centrál Színház is műsorára tűzte a Pletykafészekként magyarított kétfelvonásos bohózatot.

Szabó Péter képzőművész fogta tíz korábbi munkáját, és fölkínálta őket művésztársainak, hogy készítsenek belőlük új műveket. Ez a Stúdió Galéria új kiállításának koncepciója, vagyis gesztus inkább, mint koncepció. A művész ugyanis a továbbiakban nem avatkozott bele abba, hogy a többiek hogyan értelmezik az újrahasznosítás fogalmát, aminek a meghatározásához a saját, műalkotáshoz való viszonyukat kellett tisztázniuk előbb. ' pusztán abból a fluxus utáni műértelmezésből indult ki, hogy a művészetként tárgyiasult objekteket nem tekinthetjük többé önmagukban zárt entitásoknak, amelyeknek az eredetiségükből fakadó abszolút értékük van, hanem olyan, sokszorosítható tárgyaknak kell látnunk őket, amelyeket bárki előállíthat. Ebből a gondolatból születtek az utóbbi néhány évben a Plágium 2000 multiplikaautomatái is a nemzetközi és a magyarországi fluxus-, valamint kortárs művészek munkáinak sokszorosítására. Az eredetivel tökéletesen azonos, ám sokszorosított műtárgy nemcsak a műkereskedelemnek nyújtogat nyelvet, hanem a művész romantikus alkotóerejét és a műalkotás auratikus jellegét is kicsúfolja.

A 2012/13-as évadtól ő tölti majd be a berlini Konzerthaus vezető karmesteri és zeneigazgatói posztját. Az idén hatvanéves művészt új berlini feladatairól, a Budapesti Fesztiválzenekar helyéről és helyzetéről, a megszorítások közepette is megőrzendő rangjáról kérdeztük.