Blaskó rendezése tartózkodik a történetrõl és a színészekrõl a figyelmet elvonó eszközöktõl - viszont a történetet hangsúlyozottan múzeumi emléktárggyá teszi. Erre nemcsak az elõadás fõ díszletéül szolgáló valódi múzeum "utal" (a Látogatók itt sétálva idézik fel a történteket), de a stilizált mozgás, a helyben futások, a filmesen lassított mozdulatok is mind aláhúzzák, hogy amit látunk, emlék csupán. Ez egyrészt eltávolítja tõlünk az eseményeket, másrészt zavaró is, hiszen a színház (az a fajta, amelytõl Blaskó nyilatkozataiban "180 fokos fordulattal" határolódik el) elbírja (sõt...), ha a futás stilizálva sincs konkrétan megmutatva, vagy ha igazolvány helyett még üres tenyeret sem nyújtanak át.
Blaskó hitvallása, hogy "a remény színházát" akarja megvalósítani. Ha a reményt az adja, hogy a kellemetlen dolgokat megmutatjuk ugyan, de szigorúan a múlt részeként ábrázoljuk, az sokkal jobb, mint a rózsaszín operettvalóság színháza, de ne kelljen mondani, mégis mennyire kevés.
Gárdonyi Géza Színház, Eger, február 23.
***
