Világunk tele van elképesztően idétlen figurákkal, abszurd eseményekkel - de miért örülünk mégis, ha e jelenségekkel egy kiállítóteremben találkozunk? Hecker Péter festményei olyan torzító tükrök, melyekben a kisszerűség, a groteszk leválik a valóságról, és önálló életre kel: ott van a szándékoltan sematikus ábrázolásmódban, a térviszonyok gyerekrajzszerűen leegyszerűsített megoldásaiban, az emberalakok egyiptomi sírrajzokra emlékeztető frontális beállításában, vagy a természeti elemek stilizálásában. Ez a látszólag a "vissza az alapokhoz" mottóval illethető művészet azonban nagyon is dupla fenekű: Hecker látásmódja álgyermeki és kváziinfantilis, sajátos, összetéveszthetetlen stílusát pedig leginkább a pszeudogyagya (nem létező) terminus technicusával jellemezhetnénk, miközben nem mentes az iróniától és a derűs kritikai attitűdtől sem.
A Deák Erika Galéria új, impozáns és (a korábbi lakásgalériával ellentétben) az utcáról is könnyen megközelíthető terében a művész tíz új festményt állított ki, melyek többségében nem nehéz felfedezni a művészeti intézményrendszer szereplőinek szánt finom bírálatot vagy az önironikus fricskát, továbbá azt sem, hogy a korábbi képi elemek beemelése, a viszszatérő motívumok alkalmazása egy-egy festmény esetében jóval komplexebb narratívákat kínál fel a látogatóknak. (Ilyen például a Tiger című, táblákkal vonuló egyiptomi alakokat ábrázoló festmény, amely egy jó tíz évvel ezelőtti, egyszemélyes "tüntetés" képének kibontása: az enigmatikus, téren és időn kívül álló alak most társaságot kap, és besorolódik egy rokonszenvtüntetés résztvevői közé.)
Ha hihetünk a kiállítás szóróanyagának, a kiállított művek egy részét a művész által gyufaszálakból készített kicsi makettek inspirálták - és valóban, ott láthatunk megfestve egy Gyufamalmot és egy Gyufaházat. A szabadidejében játékosan fabrikáló művész képe összemosódik olyan, a grand art körében nem jegyzett, általában dilettánsok által végzett tevékenységgel, mint például a türelemüvegek készítése. A kicsiny makettek megfestett mása azonban rögvest pénzben is mérhető értékkel telítődik, hiszen mint a művön olvasható: "Festőnek lenni jó, úgy adok másoknak, hogy közben magamat gazdagítom."A vándorló, más képeken vagy műcímekben megjelenő szlogen nem ismeretlen megoldás Hecker munkáiban, ugyanilyen például a "Gyerekkoromban híres és gazdag festő szerettem volna lenni" kezdetű - bár e kiállításon nem szereplő - "ars poetica" gyakori felbukkanása is, továbbá a műtárgy árának vagy a gyűjtői szerepnek a hangsúlyozása magában a műben ("Úgy szeretem ezt a festményt. Feldobja az irodámat, és az értéke pár év múlva a duplájára nő.").
A művész egyéni kézjegyével korábban összeforrt a szocializmusban megállt idő, a kispolgári lét megidézése. A mostani munkák közül csak egyetlen illeszthető e csoportba: Apa be tudja gyűrni a fülét. Erre utal a Rodolfó képével díszített pulóvert viselő fiú (ki hord manapság ilyet?), s az "Apának" nevezett állandó szereplő jelenléte, aki több alkalommal is számos mutatvánnyal lepte már meg a nagyérdeműt (Apa fejen áll, Apa ugrik). Sajátos, hogy az attrakció, a látványos teljesítmény szinonímiája a (német nyelvből átvett) kunszt (Kunst) - mintha a művészeti piac érdeklődését csakis teljesen extravagáns cselekedetekkel/tárgyakkal lehetne felkelteni. Itt van például a pár évvel ezelőtt még gyermeki ártatlansággal hintázó Pali bácsi, aki most felfedve művész voltát, kissé megöregedve, pocakosan, erősen és tonzúrásan megkopaszodva, piszkafalábain állva a rettentő mélység felett egyensúlyozik (Pali bácsi kötéltáncos, avagy célba ér a festő).
Az intézményrendszert működtető kurátorok, múzeumi dolgozók is megjelennek: az információkat a nagyközönségnek átadó személy feje hiányzik ("kilóg" a képtérből), csak a nevét ismerhetjük meg arcképes kitűzőjéről (Vanessa). Amellett, hogy a művet értelmezhetjük úgy is, mint a közvetítő közegre, az elmélet személytelen és arctalan hűvösségére tett utalást, Heckernél "megszokott", hogy alakjai gyakran rejtőzködnek (háttal állnak, esetenként busóálarcot, rablóharisnyát vagy ufómaszkot viselnek). Hasonlóan nem látható a feje A művészet jövője című festmény egyik technokratára vagy középvezetőre emlékeztető, behelyettesíthető és konfekcióöltönyt viselő alakjának, aki - mint a kitűzőről leolvasható - az egyik művészettörténész résztvevője az azonos című konferenciának. Lehetséges, hogy a művészetről a jövőben az elmélet (a hatalom) dönt, de az is, hogy a festők hasznossága kimerül majd abban, hogy aprólékosan lefessék (akár a régi cégérek piktorai) a fogyasztási javakat (itt a menzai ebédet a tejes dobozzal és a megszámolható borsószemekkel egyetemben). De az mégiscsak utópiának tűnik, hogy előáll az a helyzet, amikor a Művészettől zaklatott látogatók verekednek a múzeumban. A híres festmények előtt hajba kapó, néhol kevésbé sportszerű elemeket (ágyékon rúgás, fojtogatás, szemkinyomás) is alkalmazó öklözők feltehetően a művek értékéről vitáznak ily hevesen (hah, édes álom!), de az ironikus téma mellett nem árt elmerülni az apró, vicces részletekben (hajviselet!), a szándékoltan bumfordi képi együttállásokban.
A kiállítás fő művén egy burjánzó trópusi növényzettel beborított kertben négy férfi áll, és néz szembe a látogatóval, kezükben szorongatva - akár a mártírhalált halt szentek - attribútumaikat, a festőállványt, az ecsetet, a hengert és a vásznat. Éjfélt ütött az óra (látható a karórán), a háttérben a hold keskeny sarlója néz le a jelenetre. Lehet, hogy a kortárs művészek élőhalottak, de a nagy többség számára ez észrevehetetlen. Csak mi látjuk, hogy A festőzombik előjöttek a műteremből.
Deák Erika Galéria, Bp. VI., Mozsár u. 1., nyitva április 2-ig
