Nemcsak a kiállítás címében megidézett német író, hanem a regényeiben megjelenõ, egyes szám elsõ személyű elbeszélõ alteregói, maszkkal fedett másai is folyton úton voltak, s magányos megfigyelõként szemlélték a múlt nyomait, az elfedett emlékek felsejlõ töredékeit. Szüts W. G. Sebald nyomdokaiba lépve, mintegy magára húzva Sebald álarcait, két olajfestménnyel és több mint húsz akvarellel "tiszteleg" a mester elõtt. Szütsöt nem az úton levés gyökértelensége vagy a melankolikus elvágyódás foglalkoztatja, hanem az ismeretlen tájakból kibomló meghitt, varázslatos vagy éppen elillanó pillanatok, s ezen belül is az a különös átmenet, amikor a biztosnak és biztonságosnak hitt tereptárgyakat (utat, fákat) elnyelõ vattaszerû köd vagy pára felpuhul, s a látványban összeolvad a valóság és a képzelet, a megfogható és az álomvilág. Annak a ritka, gyorsan elmúló látomásnak ("A táj olyan volt, mintha halványzöld fátyol takarta volna" - olvashatjuk a Kivándoroltakban) a megragadása érdekli, amikor a fények és árnyékok lepelként elfedik, miközben új ruhába burkolják a világot.
Ezt a különös, átmeneti képet erõsíti fel a mûvész által használt technika, a rizspapíron feloldódó, alig derengõ körvonalak, a jelzésszerûen felvázolt elemek és a lendületes, a kép "tárgyiasságát" eláruló ecsetvonások kettõssége. A képcímek maguk is egy-egy hangulatot idéznek fel (Ködös kép, Nyári viharban, Magányos úton, Nem történt semmi, Különös nap), vagy olyan helyszínre vezetnek, ahol a mûvész szabadon játszhat a párafoltokkal és fénypászmákkal (folyópart, óceán, Balaton). Az utazásnak nincs végpontja, nincs lakható ház, csak üresen ásító romok. Mert maga az út a lényeg; megpillantani a Senkiföldjét, s elmerülni, feloldódni ebben a puhán otthonos és magányos világban.
Bartók 32 Galéria, március 12-ig
*****
