A Műcsarnok volt igazgatója alcímében befejezetlen jegyzetként aposztrofált művét a - kiállítások esetében is megkerülhetetlen - "mi a célja, értelme, miért készült, és kinek szól?" kérdések szerint állította össze. Innen tudható, hogy a kézikönyv célcsoportja azon fiatalok köre, akiket érdekel a művészet intézményrendszere, és kíváncsiak arra, hogy milyen lépéseken keresztül áll össze végül egy kiállítás. Mégsem tankönyvet olvasunk, hanem a szerző saját tapasztalatain átszűrt, szellemesnek és könnyednek szánt "vezetőt", amely nyomán bárki eldöntheti, akar-e vagy sem kurátornak állni.
Na, de ki az a kurátor? Mint Petrányi rámutat, itt nem egyszerűen a kiállításrendező szó szinonimájáról, hanem egy új típusáról van szó. Arról a személyről, aki nem felülről rákényszerített szabályok és merev paradigmák között válogat a meglevő műalkotásokból (azaz a szerző szavai szerint "áll az időben"), hanem a saját víziói alapján dolgozik (azaz "előre tekint"). Kurátor bárki lehet - művész, esztéta, filozófus, művészettörténész, múzeumi alkalmazott -, egyetlen megkötéssel: legyen koncepciója, markáns és a befogadó előtt is világos álláspontja egy-egy művész vagy csoport értékéről, a művészetben betöltött (akár jövőbeli) helyéről és szerepéről, s nem mellesleg ezt "el tudja adni" egy intézménynek. Maga a kurátor is sokféle lehet. Felfoghatja a szerepét úgy, mintha maga is művész lenne, használhatja a műveket politikai állásfoglalásra, foglalkozhat elsősorban pénzszerzéssel (producer) vagy a művek/művészek menedzselésével - de számomra az a legszimpatikusabb, aki "megmarad" az alázatot is követelő, a művek és a közönség közötti (a kortárs művészetben amúgy is nehezen működő) kapcsolatokat elősegítő közvetítői szerepnél. A jó kurátor figyel a művek közötti viszonyra, ajánlatokat, értelmezési lehetőségeket javasol, személyisége nem telepszik rá az anyagra, hanem hagyja, hogy a vizuálisan elhelyezett "csapdák" vezessék a befogadót.
Petrányi végigveszi, hogy az ötlet megfogalmazása és a megvalósulás között milyen kötelező feladatok várnak a kurátorra, s ezt a nem kevés dolgot milyen ütemterv szerint érdemes végigvinni - de ezek nagyrészt józan ésszel kikövetkeztethető dolgok, s mivel senkit sem akarok eltántorítani a könyv elolvasásától, az ismertetésüktől el is tekintek. A könyvből azért mást is megtudhatunk. Többek közt azt, hogy milyen művészettörténészi/kurátori szemléletet jelez, ha a kép adatait (alkotó, cím, évszám, esetleg technika) felsoroló cédula a mű jobb oldalára kerül (megoldás: a látvány elsőbbsége a magyarázattal szemben), s hogy miért szokás a sajtótájékoztatót a megnyitó délelőttjére tenni (régebben a napilapokban a cikkeket délután kettőig le kellett adni - de miután a kortárs művészet iránti érdeklődés szinte a nullához közelít, továbbá az internet nincs időhöz kötve, mára voltaképpen mindegy, mikor jutnak pogácsához a "véleményvezérek").
Nem meglepő, hogy a kiállítások megvalósításához pénzre is szükség van, s nemcsak azért, mert az intézmény által adható vagy pályázaton nyert összegek a töredékét sem teszik ki a várható kiadásoknak, hanem mert a jegybevételek (s ez még az igen népszerű gigakiállítások esetében is így van) sem tudják nullszaldóssá tenni a projekteket. Így a kurátor egyik keserves, bár tanulságos kötelessége, hogy szponzort keressen. Mivel a nagyobb cégek specializálódnak (döntően a sportra költik "felesleges" pénzüket), könnyen kerülhet a reménybeli kurátor a szerzőéhez hasonló helyzetbe, akit egy gépjárműgyártó cég reklámszakembere azért hajtott el, mert kiderült, hogy sem motor, sem autó nem lesz látható a kiállításon.
Petrányi hosszan kitér arra, hogy a művészeti rendszer három alappillére (közönség, kritikus és intézmény) nem létezhet a negyedik nélkül - ez pedig a művész. Itt válik világossá, hogy a könyv elsősorban a művészlét felé kacsingató fiataloknak készült - kezdve attól, hogy a műterembe zárkózó zseni hamis toposza helyett miért gyümölcsözőbb az iskolázottság, hogy miként és miért kell elkészíteni a műveket bemutató portfóliót, s hogy 35 éves korukra az érvényesülés milyen lépcsőit kell végigjárniuk ahhoz, hogy bekerüljenek a "szcénába".
A kézikönyvnek kétségtelenül javára válik, hogy a szerző saját tapasztalatain alapul. De a közérthetőség törekvése sok esetben kimerül a lapszéleken futó közhelyes mondatokban (pl. "Mindig az hiányzik, ami kell", "Az idő gyilkos dolog!") vagy semmitmondó ellentétpárokban ("Nem biztos, hogy az a jó művész, akinek veszik a műveit - Nem biztos, hogy az a rossz művész, akinek nem veszik a műveit"). A töméntelen vesszőhiba mellett Petrányi egyszerre az élőbeszédhez és a szakzsargonhoz igazodó stílusa, a nyakatekertséggel és lazasággal keveredő, megbicsakló mondatfűzés is sokszor javításra szorulna. ("A neves alkotók esetében, az elkövetkező évek kiállítási kötelezettségei miatt nehéz lehet az egyeztetés, illetve, hogy elérjük a művész motiváltságát.") Ráadásul gyakran csúszkál vagy megfoghatatlan az állítmány, s csak a kontextus alapos tanulmányozása után derül ki, hogy a feltételezhető alany - szemben azzal, amit a mondat sugall - a múzeumi kiállításrendező: "A múzeumi kiállításoktól eltérően az időben a munka alapját az élő művész meggyőzése adta arról, hogy mely munkákat kell előtérbe helyezni, és melyeket kell esetleg kihagyni a tárlatról."
A könyvet gyakorlati ismeretek zárják - megtudhatjuk, hogy a művek installálásakor mikor és miért használunk gipszkarton falat, damilt vagy tiplit. De szinte már mi szégyelljük el magunkat, amikor a műtárgycsomagolásra használt pukkantós fóliát a szerző pukifóliának nevezi. Bár az is lehet, hogy a célcsoportba az óvodások is beletartoznak: nem árt minél korábban felkészülni a pályaválasztásra.
Műcsarnok Nonprofit Kft., 2010, 116 oldal, 900 Ft
