Zene

A Predators dicséretes visszatérés az ősforráshoz. Az 1987-es John McTiernan-féle eredeti ügyesen ötvözte a sci-fit az akciófilmmel - azon belül az idegen inváziós és a kommandós-partraszállós szubzsánereket -, legszebb erénye mégis az egyszerűség, a tiszta vonalvezetés volt. Ezt az exploitation jellegű folytatásokról már nem mondhatjuk el. Antal Nimród bizonyára nem okozott csalódást Robert Rodriguez producernek: biztos kézzel vezényelte le e műfaji kötelező gyakorlatot. Pados Gyula operatőr hozza a látványt, a sztárokkal megtűzdelt szereplőgárda a figurákat.

Aligha árulunk el különösebb újdonságot azzal, hogy Magyarországon - gyakorlatilag függetlenül az éppen aktuális társadalmi berendezkedéstől - bizonyos költségvetési határ felett kizárólag kurzusdarabok születtek. Így van ez ma is, s forradalmi változás nem látszik sem a közeli, sem a távoli jövőben. Ilyenformán az, hogy az 1968-as keltezésű Egri csillagok a bevégzettnek tekintett konszolidáció filmje, voltaképpen huszadrangú információ - kivált, ha egy DVD kikölcsönzése vagy megvásárlása a tét napjainkban. Mondjuk az sem csoda, hogy nem volt ez másként a film bemutatója idején sem: a közönség letojta, a kritikának eszébe sem jutott ilyesmit szóba hozni; más, bár kétségkívül rokon szempontok szerint szerette vagy nem szerette - egy kis utánaolvasást persze mindenképpen megér a fogadtatása.

Lehet valami munkaverseny Hollywoodban, feltehetően Gregory Peck közelgő századik és Audrey Hepburn közelgő nyolcvanhetedik születésnapja alkalmából (szinte egyszerre ünneplik, 2016-ban, egy hónap sincs köztük). Érjük el a százhetven százalékos termelékenységet Olaszország - utazási irodáknak különösen kedves - tájain játszódó szerelmes marhaságokból. A kitűzött versenyfelhívás teljesítése a hátralevő időszakban úgy évi két-három filmet igényel (s akkor lefedjük a csizmát a Dolomitoktól Calabriáig, de jut időnk még Szicíliára is). Idén különösen ígéretes a kitűzött terv teljesítése, alig egy-két hónapja volt szerencsénk a következő oldalon okkal dicsért Kristen Bell római megmozdulásait (társkeresési aranyoskodás zömmel) követni a plázák vásznán - nagy napjait éli a honi DVD-forgalmazásban is a művésznő, a Minden kút Rómába vezetnek is most van épp a premierje.

Ritkán szoktam belegondolni abba, vajon milyen lehet először látni egy-egy klasszikus opust: drukkolni a főhős győzelméért, izgulni a váratlan bonyodalmak miatt, megkönnyebbülten felsóhajtani, amikor jobbra, és szomorkodni, amikor rosszra fordulnak a dolgok. Most azonban, látva a Városmajori Színpadon a közönség lelkes műélvezését, eltűnődtem azon, kinek is drukkolunk ebben a történetben, a Figaro házasságában akkor, ha nem tudjuk, mi a vége, és azt sem tudjuk, mikor, hogyan és miért szerezte a szerzője a darabot, és arról sincs tudomásunk - legföljebb az alkalmi kórus idézetnek is halovány dalolását hallgatva dereng valami -, hogy van ebből egy elég híres operaféleség is, néhány slágerszámba menő áriával.

A tűzzel játszanak - mármint hogy komplett tűztáncot és fáklyás felvonulást produkálnak Szomor György és Miklós Tibor közös musicaljének nyitójelenetében, s bár a pirotechnikai effektusok utóbb is vissza-visszatérnek, az új műre egészében mégsem jellemző a művészi kockázatvállalás. Valóságos békebeli közhely-dzsembori táborozik a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon az ősbemutató estéjén, ami tán nem is oly meglepő, hiszen az angol erdei hős maga is toposz, vagy amint az internetes beharangozó fogalmaz: "Az angol származású, a szegények pártolója és igazság osztó középkori hős Robin Hood, a világ szinte minden táján ismert. Talán leginkább a filmvászonra álmodott nagy játékfilmek, Kevin Costnerrel a címszerepben hozta meg a történet igazi sikerét" (sic!). És tán stílszerű is az egyenlősítő gesztus - elvenni a gazdagoktól és szétosztani a szegényeknek: a populáris kultúrkincs filmes és zenei remekeiből csak úgy áradnak felénk a javak, hol a Spamalot stílje, hol a Spartacus-film felemelő nagyjelenete, hol egy ivartalanított Edda-motívum, hol meg a Szépség és a Szörnyeteg hangzó emlékfoszlánya libben elénk. Csak győzzük szétválogatni.

Fehér Magyarországon az egyik legnépszerűbb, nemzetközi szinten pedig talán a legismertebb kortárs magyar festő. Sikerének általános oka a "leegyszerűsített, tetszetős és közérthető" képi világ lehet, nyugati reputációját egyes források szerint zsidó tematikájú festményeinek, megint más források szerint pedig annak köszönheti, hogy belesimult abba az elvárásrendszerbe, amely szerint létezik valamilyen speciális, a volt szocialista blokkra jellemző képi nyelv. A Kossuth-díjas, igen termékeny festőművésznek valóban összetéveszthetetlen, egyedi a stílusa - melyet a korai hiperrealista képeiből kiindulva a nyolcvanas évek közepén fejlesztett ki. Míg kezdetben a beállításaikban (megbillent nézőpontok, komponálatlan képkivágatok) és témájukban az ötvenes-hatvanas évek családi amatőr fényképeit idéző képi világokkal Fehér mintegy beemelte a kisember látásmódját a művészetbe, később az önmagáról, családjáról, barátairól készített fotókkal "szélesítette palettáját". Néhány rövidebb kitérőtől eltekintve képeinek több mint huszonöt éve jellemző szereplője az egyetlen fehér körvonallal jelzett, ezért áttetsző és vázszerű emberi figura, a térbeli összefüggésekből kiemelt, gyakran monumentálisra növelt tárgyrészlet vagy építménytöredék és a homogén felületek redukált színvilága.

Az 1941-ben Ufában született, 1990-ben New Yorkban meghalt Szergej Dovlatov 1978-as emigrációjáig élte a szovjet író egyszerű, mindennapi és iszonyatos életét, hogy Tolsztoj híres mondatával szóljunk. Volt egyetemista, lágerőr egy köztörvényes zónában, idegenvezető, újságíró, munkás, bokszoló, amatőr filmek szereplője, zokninepper, valutaüzér és még sok más, vagyis nagyjából minden, csak orosz író nem tudott lenni, mivel hazájában gyakorlatilag egy sor szépirodalmat nem publikálhatott. És közben ivott is, egészen brutális, szovjet mértéktelenséggel, mely még ennek a különösen jó fizikummal megáldott - atletikus, 195 centire nőtt - embernek is végzetesen betett; korán halt meg, és szürrealistának elképzelt temetésén nyilván a pokoli mennyiségű vodkásüveg állhatott volna díszőrséget.

Amit a későbbiekben nem kis színészi befektetés árán mind férfibúban, mind májműködésileg kifejezésre juttatna a produkció, az ott van már mindenestül, mint egy Oscar-díjat érő betegfelvételi lap a nyitó jelenetben. Jeff Bridgesből még a gitárja sem, csak a lepusztult furgonja látszik, countrymuzsikára (ének: J.

Persze ez egy Angelina Jolie-mozi, s mint ilyet kell elhelyeznünk az Angelina Jolie-hajviseletek rangsorában (27. percig: festett sárga, 27-100 p.: festett fekete), s csak ezután járulhatunk a kémfilmeket elbíráló rögtönítélő moziszék színe elé.

Túlcsordulás és agresszió árad Gyarmati Zsolt képeiről, de mintha mindez egy akváriumban zajlana. A kiállított munkák az urban art formakincséből építkeznek, de csöppet sem kívánkoznak az utcára; képépítményekről van szó, formailag leginkább popularizált, korai Rauschenberg- vagy Jasper Johns-installációk lehetnének.

Nézőpont kérdése, szerencsés-e, hogy Kőváry Zoltán, a The Trousers gitáros-énekese az erősen indie-hatással induló csapatában - még a név is arra a korszakra utal, amellyel kapcsolatban Lénárd Laci, a Metal Hammer főnöke nyögte be anno az örökbecsűt: soha ne bízz olyan zenekarban, ahol a név the-vel kezdődik és s-re végződik - hirtelen felfedezte a Hellacopterst és a skandináv rock `n' rollt, ennek megfelelően kezdett öltözni, és a zenekarnevet megtartva ebben a szellemben írt egy lemeznyi új dalt. Ha az ember felülemelkedik a fentieken, akkor akár kellemes szórakozást is jelenthet a Soul Machine, Kőváry ugyanis meglehetősen alaposan magába szívta a kortárs nagyok zenéjét.

Az idei bécsi (egy hónapig tartó, most 15-én záruló) ImpulsTanz fesztivál egyik kiemelkedő résztvevője az általa vezetett CCN de Montpellier több előadásával is jelen lévő Mathilde Monnier, a kortárs tánc egyik legjelentősebb koreográfusa. Egyórányi darabja magának a táncnak, sőt magának a mozgásnak - az emberélet mozgásainak is - a mibenlétére reflektál elementáris őszinteséggel.

Úristen, meghallgattuk az új Wavves-lemezt, és nemhogy nem szakadt szét a dobhártyánk, de még a fülünk sem zúg! Mi történik itt?! A 23 éves Nathan Williams vezette San Diegó-i trió az egyik zászlóshajója az elmúlt egy-két évben a blogoszférán átcikázó, otthon felvett, lo-fi hangzásba mártott lemezekkel kereskedő előadók trendjének. Ezek azok a zenekarok (a Times New Viking, a Vivian Girls, többek között), amelyek alapvetően popdalokat írtak, de olyan rettenetes ricsajjal szegélyezték körbe, hogy nemcsak édesanyánkat kergették ki a világból, hanem még a nyitottabb zenerajongókat is, akik attól sem riadtak viszsza, hogy hangosan követeljék az érintett blogok törlését.