Fehér Magyarországon az egyik legnépszerűbb, nemzetközi szinten pedig talán a legismertebb kortárs magyar festő. Sikerének általános oka a "leegyszerűsített, tetszetős és közérthető" képi világ lehet, nyugati reputációját egyes források szerint zsidó tematikájú festményeinek, megint más források szerint pedig annak köszönheti, hogy belesimult abba az elvárásrendszerbe, amely szerint létezik valamilyen speciális, a volt szocialista blokkra jellemző képi nyelv. A Kossuth-díjas, igen termékeny festőművésznek valóban összetéveszthetetlen, egyedi a stílusa - melyet a korai hiperrealista képeiből kiindulva a nyolcvanas évek közepén fejlesztett ki. Míg kezdetben a beállításaikban (megbillent nézőpontok, komponálatlan képkivágatok) és témájukban az ötvenes-hatvanas évek családi amatőr fényképeit idéző képi világokkal Fehér mintegy beemelte a kisember látásmódját a művészetbe, később az önmagáról, családjáról, barátairól készített fotókkal "szélesítette palettáját". Néhány rövidebb kitérőtől eltekintve képeinek több mint huszonöt éve jellemző szereplője az egyetlen fehér körvonallal jelzett, ezért áttetsző és vázszerű emberi figura, a térbeli összefüggésekből kiemelt, gyakran monumentálisra növelt tárgyrészlet vagy építménytöredék és a homogén felületek redukált színvilága.
Míg egyes kritikusok szerint Fehér művei a giccs határán egyensúlyoznak, mások - talán éppen a kiindulópontként használt fotográfia jellegzetességei miatt - a hétköznapi, véletlenszerű látványban összesűrűsödő "maradandót", a pillanatba belefagyott örökkévalóságot vagy a halál némaságát vélik felismerni.
A székesfehérvári Csók István Képtárban bemutatott, 2007 és 2010 között készült huszonhat festményt a kurátor két csoportra bontotta. Az alsó szinten látható nyolc színes, nagyméretű kép folytatása a néhány évvel korábbi portrésorozatnak. E művek családi fényképeken alapulnak, s inkább a fotografikus "valóság" leképezései, ellentétben a Világító vázák című munkával, amely Fehér misztikus, irracionális és transzcendens műveinek vonulatába tartozik (akárcsak a kiállítás meghívóján is szereplő, 2009-es Téren című festmény). Itt szerepel a - Földényi F. László szavait idézve - "halál témájával viaskodó" festőtől egy konkrét memento mori-ábrázolás is (önarckép és a koponya röntgenképe egymás mellett), amelyet a felső szinten felerősít a két lábánál fogva felakasztott, kibelezésre várakozó állat "portréja", Rembrandt Mészárszék című festményének parafrázisa. (Talán ezt a súlyos témát ellensúlyozza az a Fehértől szokatlan, ironikus önarckép, melyen a festő - mint egy erdei törpe - egy fa odvában kuporog.)
A felső szinten kör alakú és a fekete-fehér-szürke árnyalataiban tobzódó monokróm festmények láthatók. Az óriásira növelt tondó forma alkalmazása egyszerű újításnak tűnik - mintha Fehért nem érdekelték volna a kör alakú képkivágásból adódó speciális kompozíciós lehetőségek. A kompozíciós sémák sem változtak. Láthatunk fehér kontúrvonalakkal megrajzolt testetlen és síkszerű figurákat, melyeken gyakran "áthatol" a háttér egy-egy része (sőt az egyik képen az esőt a lefolyatott festékréteg jelzi), két különös perspektivikus megoldást némi Magritte-i allúzióval (Tócsa, 2009), családi "életképet", két portrét és letűnt kort idéző emlékmorzsákat. A valós térből kiemelt figurák magányát és elidegenedettségét a fiatalkorú látogatók örömére a "macis szekció" oldja fel, benne a macis sapkás El Kazovszkijjal, egy füles esőkabátban sétáló kisgyerekkel és egy mackójelmezes alakot körülvevő kiránduló családdal.
A tipikus Fehér-képek közül kettő kakukktojásnak tűnik. Az ellenfényben "megragadott", precízen és simán megfestett 2009-es Múzeumőrök ("Obama kétszer") már túllép a giccsgyanú határán, akárcsak a Lány őzfejjel című munka (2010), melyen a régi képcsarnoki festményeket idéző közhelyes tópart előtt egy ráadásul roszszul megfestett fiatal lányka álldogál. (Maga a póz, a büszkén felmutatott őzfej s a jelenet bárgyúsága egyébként Hecker Péter festményeire emlékeztet, melyek abszurd helyzeteket megörökítő amatőr fotók átdolgozásán alapulnak.)
A kiállítás "vezérmotívumának" a nyár tűnik, kezdve a bejárati úszósapkás önarcképtől a felső szinten látható napozós és strandos emlékképekig. Fürdőruhás anyuka és gyermeke távolodóban, csíkos napernyő árnyékában olvasó férfi, úszógumival küszködő kislány. A múló idővel megszépülő, régi nyári emlékek, olajosan fekete vízen úszó gumimatracok. A nosztalgikus elrévedéshez és a szentimentális retróhangulathoz már csak a (rossz nyelvek szerint kátrányt is tartalmazó) Bambi hiányzik.
Csók István Képtár, Székesfehérvár, Bartók Béla tér 1. Nyitva: október 24-ig
