Lehet valami munkaverseny Hollywoodban, feltehetően Gregory Peck közelgő századik és Audrey Hepburn közelgő nyolcvanhetedik születésnapja alkalmából (szinte egyszerre ünneplik, 2016-ban, egy hónap sincs köztük). Érjük el a százhetven százalékos termelékenységet Olaszország - utazási irodáknak különösen kedves - tájain játszódó szerelmes marhaságokból. A kitűzött versenyfelhívás teljesítése a hátralevő időszakban úgy évi két-három filmet igényel (s akkor lefedjük a csizmát a Dolomitoktól Calabriáig, de jut időnk még Szicíliára is). Idén különösen ígéretes a kitűzött terv teljesítése, alig egy-két hónapja volt szerencsénk a következő oldalon okkal dicsért Kristen Bell római megmozdulásait (társkeresési aranyoskodás zömmel) követni a plázák vásznán - nagy napjait éli a honi DVD-forgalmazásban is a művésznő, a Minden kút Rómába vezetnek is most van épp a premierje.
A moziban ezúttal ismét egy szőkeség - Bell művésznő bőven halovány mása, Amanda Seyfried - igyekszik boldogulni a párkapcsolatok hímes mezején (mit gondolnak, sikerrel?). A döntő különbség a két - alapvetően sikertelen - próbálkozás között, hogy Róma helyett most Verona és egy ugrással Siena (s rajta keresztül Toscana - moziból is - jól ismert lankái) kontráz az amerikai vendégművészek fellépésén. Szomszéd oldalunk szimpatikus interjúalanya kedvéért foglaljuk össze a történetet: szőkénk Veronába érkezik a pasijával (ő Bernal) Amerikából, aki odahaza pont étteremnyitás előtt áll, ezért, illetve a szokásos főzőcskeműsoros sztereotípiákért (olívaolaj, sajtok, borok, tészták) rögtön meg is feledkezik róla, s magára hagyja. Szőkénk kis szomorkodás után felkeresi Júlia (Capulet Júlia) erkélyét, ott van mindjárt a piactértől kicsit jobbra, s a dolgok ettől kisvártatva rátérnek a helyes útra... No ennyi, asszem, elég is, bár az mégiscsak filmtörténeti jelentőségű, amikor feltűnik a képen a magyarok kedvence, Franco Nero. Hogyhogy hogyan tűnik fel? Lóháton. Még szép. Ilyen fokú kulisszahasogatást, mint itt vele esik meg, időtlen idők óta nem láttunk.
De ha már a filmtörténeti jelentőség szóba jött, eláruljuk, hogy aki egy kicsit jobban odafigyel erre az azonnal felejthető marhaságra, az találkozhat ilyesmivel is. Mint Nero színész jelenlétéből már kitalálhatták, e mű saját szakirányának azon alosztályából való, amely helyi erők mozgatásával igyekszik hitelt adni előadásának (milyen volt már Pasolini kedvenc színésze, Franco Citti is A Keresztapában, az első rész végén felrobbant, aztán a harmadik részben megint ott kavart, mintha mi sem történt volna). Ám amikor filmtörténeti jelentőségről beszélünk, nyilván nem Francóra gondolunk. A veronai színben feltűnik egy jól kondicionált öregasszony is, Bu–uel és Fellini kedvelt színésznője, Milena Vukotic! Nem láttuk ezer éve (leszámítva Fantozzi híveit a Filmmúzeum nevű tévécsatornán, mert ott szinte végtelenítve adja Pinát), így tényleg felfedezés erejű a találkozás: még él, s milyen jól tartja magát, túl a hetvenen. Csak hát a Levelek Júliának távolról sem a Júlia és a szellemek, így azt sem mondhatjuk jó szívvel, hogy akár kedves interjúalanyunkért, akár Milena Vukoticért érdemes lenne megnézni. De aki már beleszaladt, tehet egy szép utazást mondjuk A burzsoázia diszkrét bájától a Jöjjön el kávéra hozzánkig, vagy ha már nosztalgia, akkor Tarkovszkij Nosztalgiájáig - nekem bevált: belső mozi a külső moziban.
Forgalmazza a Palace Pictures
