A rendkívüli motívumgazdagságú elõadásban minden a halálra vonatkozik: a mozdulatok anatómiája, a táncos erõfeszítése, szenvedélye és szenvedése. A játszók nem elõadnak, hanem léteznek a színpadon, mozdulataikban nincs hazugság és magamutogatás. A klasszikus balett legismertebb koreográfiáját értelmezik át - felmutatva a mindkét megközelítésben közös intenzitást, a mozdulatok átéltségét, a bennük kifejezõdõ, általuk közvetített energiát, amely létrehozza a kapcsolatot a közönség és az elõadó között.
Amit látunk, egyúttal maga az élet, amely nem gyõz a halálon, mint azt felszínes üdvtanok hirdetik, hanem: egységet alkot vele. A többször elhangzó (talán) zen vagy szufi példázat megvilágosodást elért jó barátokról szól, akik örömükben táncolnak. De nem is õk táncolnak, hanem a csontok, az ízületek maguk. Nincs külön elõadó és elõadás, üzenet és forma, csak a mozgásban beteljesülõ jelenlét van.
Csak a test, a fizikai jelenlét, illetve a fizikai közelség által megnyilvánuló, mégis, sõt épp ezért testetlen kommunikáció számít. Közös felmutatása a mindent igazító energiának, amit más kontextusban talán szentségnek neveznek. A valódi színház: szakrális. A valódi tánc: meditáció. Monnier Pavlova hattyújáról gondolkodva mondja el ezt. Vajon láthatjuk-e valaha Budapesten is?
Bécs, Akademietheater, július 30.
*****
