Zene

Igazán nagyszerű dolog, hogy a Sziget már a tizedik születésnapját ünnepelheti, csupán az szomorú, hogy a rockzenei felhozatalon nem érződik a jubileumi igyekezet.

Magyar Narancs: Csányi Sándor távozása igencsak megrendítette a csapatot. Milyen az életed ebben a kívülrõl igencsak zártnak tûnõ társulatban?

A Sziget intézményesült sajátosságainak egyike a civil és állami közszolgálati szervezetek koncentrált jelenléte. A Civil Falu és a Civilsziget már kezdetekkor sem csupán díszfolt volt a szigetelők poszthippi tarisznyáján, a közvetített viselkedésforma - az öntudatos, érdeklődő, toleráns szigetlakó, aki aktívan részt vesz környezete jövőjének alakításában - pedig már-már emblematikussá vált.

Az idei Sziget másfélszer több sportolási lehetőséget kínál, mint a tavalyi - igaz, a választékból kidomborodnak a Sziget-kompatibilis kvázisportok. Az ivás közben űzhető sportok szakmai közreműködéssel zajlanak majd, miközben a szponzorok egyre hajmeresztőbb dolgokat eszelnek ki. A hagyományosnak mondható sportágak köre nosztalgikus, tornaórai játékkal is bővül.

Kovalik Balázs tavalyi nagy sikerű Maxwell-rendezése után idén is meghívást kapott a Szigetre. A hagyományosnak korántsem mondható rendezéseiről híres Kovalik idén Puccini Triptichonjának harmadik, vígoperai részével próbálja meghódítani a szigetlakókat.

Afényképezésnek szentelt csodálatosan mély esszéjében Roland Barthes bevezeti a punctum, illetve a studium fogalmát. Ha egy fényképet nézünk, a studium maga a fotó tárgya, a "cselekménye", a szüzsé - Barthes szerint ez általában unalmas, hidegen hagy, még akkor is, ha voltaképpen rendkívül jelentős témáról, mondjuk egy vérgőzös háborús eseményről van szó. De a sokszor (korántsem mindig) látható valami a képen, ami megsebzi tekintetünket, ami fogva tart, amitől képtelenek vagyunk elszakadni - ez a punctum, mely olykor teljesen érdektelen mozzanat önmagában, egy ruha ránca, egy cúgos cipő, egy morzsa az asztalon. Eddig a nagy francia.

Efilm legfőbb baja, hogy minden mozzanatát, jelenetét már láttuk, ráadásul sajna legalább több tucat alkalommal. Lehet, más sorrendben, de akkor is. Hallottuk már ezeket a dialógusokat, meglehet, más sorrendben, de mégis. A két szálon futó cselekmény, mely aztán persze annak rendje és módja szerint egy látszólag váratlan ponton összeér - olyan dramaturgia ez, amely már kijön rajtunk, mégpedig a könyökünkön. A típusok is: az egykor feltehetően tehetséges fotós (László Zsolt játssza, és hogy a tényfékezőművész képességes volt, azt abból gondoljuk, hogy munka közben előszeretettel veszi fel a felejthetetlen Nagyítás David Hemmingsének pózait), kompromisszumhajlam híján munkanélküliségbe kényszerül: "A világot elborítják a reklámsamponok, a faszom fog ezeknek exponálni." Kihűlt házasság a kissé már lerobbant, egykor nyilván ragyogó aszszonykával (Tóth Ildikó). "De-azért-mégsem-tudok-meglenni-nélküled" című szeretkezésjelenet, a háttérben közös kisdedükkel - ő lenne az a bizonyos el ni–o egyébként? A gyermek Jézus, egy más megvilágításban? Két magyar gengszterimitátor várakozik a rablókocsiban, közben egyikük filozofálgat. Az okos és a hülye bűnöző párbeszéde, az izomember (Szabó Győző) és a magát észkombájnnak feltoló faszkalap (Dóczy Péter) dialógusa. Két korrupt, pitiáner rendőr, egyikük, a kisebb balek a helyi bozótkurvánál (Gubás Gabi) potyázik a rekettyésben. És egyáltalán: minden mellékszereplő groteszk és félelmebeteg - lásd a panzióbeli jeleneteket, ahol belőnek a fürdőszobába, ezt is orrontjuk már Jarmusch Éjszaka a Földön című filmjéből. A különbség annyi, hogy a magyar filmben e belövésnek semmiféle dramaturgiai folyománya nincs, és ennek nem örülhetünk, mert akkor minek durrantgatnak a jóemberek? Még a zene kezelése is ismerős (Melis László munkája), a barokk áriabetéteket Jeles András használta előszeretettel, a videotechnika meg Jancsó-Grunwalsky védjegye. Előre tudunk, belső szemünkkel előre világosan látunk mindent, bemondjuk a cselekménybeli fordulatokat - és ez lehangol, de erősen. Végül elfog a méla unalom, ásítógörcseink a vetítés végére szaporodnak, hogy aztán tátva maradjon a szánk, mert oly mértékben megoldatlan, oly fád a zárlat - ekkor már, úgy látszik, elfogytak a minták.

Mi az, ami a cselekedetet minősíti, a szándék-e, avagy a következmény? Tekinthetnénk akár ezt is a film alapkérdésének, ha nem vezetnénk ily módon teljesen félre a hőn szeretett olvasót. Szó sincs ugyanis sápatag tépelődésről, netán lelki horrorshow-ról, mert Laura Ma–á filmje mindenekelőtt kedvesen vicces, könnyed, amolyan nyárias; ízléssel és némi, finoman adagolt iróniával. Az utóbbi főbb célpontjai a reflektálatlan önzés, ezen belül különösen is a szűkagyú és lappadt macsóság, a besavanyodott megszokások unalmába ragadt, kedvetlen üresség, valamint - mellékszálként - a formálkatolikus képmutatás.

Az egymáshoz dörzsölődő homokszemcsék nemi élete egy leheletnyivel érdekfeszítőbb, mint Catherine Millet művészettörténész önvallomása szexuális életéről. Legalábbis azoknak, akiket általában a standard pornófilmek is halálra untatnak. Ezen nem segít Catherine Millet sok ezer aktusának jellemzésekor mutatott látszólag eszelős sebészi őszintesége, mivel paradox módon a könyv végéig egy milliméterrel sem sikerül közelebb kerülni saját magához, saját lelke rezdüléseinek megértéséhez, illetve annak átlátásához, mi motiválta őt arra, hogy tengernyi szexpartin ajánlja fel testét ismeretlen férfiak tömegeinek. Úgy beszél minderről, mint egy olyan rovargyűjtő, aki pusztán a rovarok alaktani leírásának precizitását tartja fontosnak, és ezért megismerhetetlen számára a rovarok működésének rejtélye. Egy biztos, attól, amit mi normál kapcsolatteremtésnek és kapcsolatfenntartásnak hívunk, Catherine nemcsak zavarba jön, és képtelen vele bármit kezdeni, de eközben védekezésül azonnal mély, elviselhetetlen unalomba süllyed. A lelki életet, a lelki előjátékot megjátszásnak gondolja, mely idegesíti, és türelmetlenné teszi. Az őt megszállt rettenetes unalmat pedig szexuális aktusok hajszolásával próbálja lefedni, illetve az unalomban manifesztálódott tátongó ürességérzést szexuális aktusokkal kívánja betömni. Igazából csak ismeretlenek tudják izgalomba hozni, és az sem baj, hogyha nem kell felemelnie a fejét a szája előtt sorakozó anonim férfiak ágyékáról, vagy ha egy függöny takarja el az őt döngölő hímvesszőkhöz tartozó férfiakat. Állítása szerint csak név nélküli tomporokkal és hímvesszőkkel szeret bajmolódni, akár az állatok. Ritkán találkozhatunk ennyi önértetlenséggel, önfélrevezetéssel és álőszinteséggel egy ilyen, egyébként jó tollú, intelligensnek tűnő ember részéről.

Amagyar históriáról (különös tekintettel annak 20. századi, igencsak zaklatott fejezetére) szóló közbeszéd, s ezt tudjuk jól, érezzük, hisz bőrön át szívódik, súlyosan telített nehezen magyarázható mitológiai elemekkel. A történész ilyen esetben két dolgot tehet: alapszinten tudomást sem vesz arról, hogy miként vélekedik a végfelhasználó közönség históriánk törés- és fordulópontjairól - így marad a könyvtár, a levéltár, cédula, szakfolyóirat, maximum az egyetem -, az emberiség hülye, rajta segíteni úgysem lehet, ne is zavarjuk a beteget, hátha még rosszabbul lesz. Romsics Ignác professzor és az általa összeállított történészkülönítmény némileg más utat választott: mintegy beosztva egymás között a XX. századi magyar történelem néhány (s korántsem valamennyi!) vitatott pontját, a témában járatos fiatal szakkutatók vették kezelésükbe az anyagot, majd egymás mellé rendezték a mozaikdarabokat. Végül

Greenaway szinte minden interjújában elmondja: inkább képzőművésznek, mint filmrendezőnek tartja magát. A mester valóban jó művész, ecsetjét vagy ceruzáját nem Ingres hegedűje szintjén használja. A világ egyik legismertebb és legjobb filmkészítőjének talán understatementnek szánt szerénykedése ennek ellenére számomra valahogy mégis - ha nem is nyeglének - mísz hűvösséggel különcködőnek látszik. Mintha valami elégedetlenség-elégületlenség szitálna a hangban, beteljesületlen várakozás a gesztusban. A festészetnek esetleg nagyobb az örökkévalóság-kvóciense? Arra tépni diccsel telibb?

Egyik kedvencem a hétköznapi drámai élethelyzetek közül: tanácstalankodó fiatal pár, bútorüzletben. A választék, úgy, ahogy van, a formatervezés gyalázatos kudarca, ők meg - sugárzik belőlük a született lúzer - valami egészen borzalmas garnitúrát választanak ki éppen, kétségbeesetten biztatva magukat, hogy igen, ez jól néz ki, kényelmes lesz, kijön a pénzből, anyaghiba, szállítási sérülés miatt még árkedvezmény is, a dohányzóasztalt majd a két ablak közé tesszük. A többi már a képzelet dolga. Bútor érkezik, lelkes tologatás, az ágy a riasztó bútorszövettel, a kényelmetlen, ámde súlyos ülőgarnitúra, a böhöm szekrény a helyére kerül, jöhet az ütvefúró meg az esküvői fotó, divatos keretben. Rajtuk meg, mert az idő, ha nehéz szárnyon is, de repül, maró lassúsággal erőt vesz a búbánatosból ingerültté váló tompaság, majd végül a gyűlölet. Ekkorra persze már útban van a második gyerek. Efféle

Az EMI Rouge et Noir elnevezésű, viszonylag olcsó sorozatában most jelent meg a két CD-t tartalmazó válogatás Szvjatoszlav Richter felvételeiből. Az első lemezen Beethoven-szonáták, a másodikon Schubert-, illetve Schumann-művek hallhatók. Kötelező olvasmány.

Cesariától már jelent meg válogatás, kettő is, de most ez legyen a legnagyobb bajunk; hiszen csak pár nap, hogy a Zöld-foki-szigetekről az óbudaira érjen, Kelet-Európát először érintve tizenöt éves karrierje során. Befutni ugyan próbálkozott korábban is, de arról jobb nem beszélni: Hollandiában a hatvanas években rögzített zöld-foki rádiófelvételei láttak napvilágot húsz év múltán, Portugáliában pedig egy Bana nevű mornaénekes közvetítésével készített három albumot ´85 és ´87 között, de ezeket sehol nem jegyzik, ráadásul Cesaria egy buznyákot sem keresett velük. Ezután vette kézbe a dolgait a párizsi zöld-foki Jose de Silva, aki 1987-ben kimondottan azzal a céllal alapította meg Lusafrica nevű kiadóját, hogy egyikük se járjon rosszul. És hogy azóta Cesaria lemezeiből címenként kétszázötven-háromszázezret ad el, az a legkevesebb, amit bevallani kényszerül.