Zene

Hogy Robert Plant új szólóprodukciójához a Led Zeppelin felől kell közelítenünk, ennek többféle oka is van. Egyfelől a magamfajta, aki haladjon bármerre is, időről időre beleütközik a Physical Graffitibe, aligha tudna bárhogyan másképp, ám ez még hagyján. Plant részéről azonban úgyszólván az egész elmúlt évtized a Zeppelinről szólt, a hetvenes évek után ismét. Emlékszünk, Jimmy Page gitárossal az 1994-es No Quarter vállalkozás hozta újra össze: adtak néhány koncertet, ahol a régi nagy számaikat egyiptomi zenekarral játszották, lett belőle lemez is, egy egészen nagyszerű. A ´98-as Walking Into Clarksdale, amelyen immár friss szerzeményeiket adták közre, messze nem ostromolt hasonló magasságokat, nem is nagyon erőltették a hozzá kapcsolódó koncerteken, ott továbbra is a ragyogó múlt maradt a fő fogás - tudjuk jól, nekünk is feltálalták. Szó se róla: azt az estét a Budapest Sportcsarnokban mi pont ezért szerettük annyira. Vajon messzebb utazik-e Plant a léghajón, vagy a korábbi, óvatosabb próbálkozások után nekifog végre ízig-vérig - közel-keleti tájolású - világzenét játszani, ami számára, nem titok, régóta szívügy - hát erre várhattuk a választ ettől a Dreamlandtől.

Homoerotikus élményekkel mindenkinek szolgált az élet. Akinek nem, az heteróbb a heterónál (latenciái elfojtása foglalja le), vagy valami más miatt nem figyelt oda. Egy sportos bácsi az uszodában, aki mindenáron úszásra oktatna, hiába tudsz, majd ő még jobban megtanít. Tisztes úr a vonaton, aki váratlan tolakodással szexuális tapasztalataidat, aztán meg méreteidet tudakolja, látod a fején, hogy lélekben máris fagyizik. Közös zuhanyozóban - már csak a viszonyítás kedvéért is - szemrevételezgetsz nagy óvatosan (nehogy még azt higgyék!), meghitt, mély, baráti beszélgetéssel öleled magadhoz hasonnemű barátodat. És így tovább, ki tudja, hol áll meg (föl). Ki tudja, és kit érdekelne, ha nem volna ez az egész dolog ma is ingerültség, zavar és viszolygás, megbélyegzés és hülyeség tárgya. Buzizó kisiskolások, a moziban egy-egy enyhén leszbikus jelenet alatt fujjozó húszéves cicamicák. Magukat konzervatívnak valló egyetemisták (!) mondták nemrég az arcomba: a liberálisokkal az a baj, hogy sokfelé nyitottak, és ez gyanús, hiszen elfogadják például a homoszexualitást. Vagy a vérkeringést, a nappali felmelegedést (hö, hö), tehetném hozzá. Itt tartunk tehát, Magyarországon, 2002 nyarán.

Hogy miért jó vagy érdemes angolnak lenni, arról Koestler önéletrajzának vége minden kétkedőt meggyőz. Nem mintha olyan sok kétkedővel találkoztam volna: az angolok Thomas Bernhardja valószínűleg még nem született meg. Koestler érvei azért is nyomósak, mert ő aztán elég sok mindent megpróbált, én viszont pár hónapig laktam egy olyan házban, ahol kétszázvalahány évvel korábban Dr. Johnson is megfordult egy helyi tájköltő meghívására. És az a ház már akkor is elmúlhatott százéves.

hinoiserie - mondja a képzett francia (és német meg angol), ha valami szokatlanul különössel, valami bizarral, valami extravagánssal találja magát szembe. A mi nyelvünk is tud hasonlót: "ez nekem kínaiul van", mondjuk, ha valami érthetetlent, számunkra furcsán felfoghatatlant tapasztalunk.

Ott hagytuk abba, hogy vajon mihez kezd a Life On A String CD-vel turnézó Laurie Anderson a színpadon azzal a képtelenséggel, ami szeptember 11-én történt New Yorkban (Narancs, 2001. október 18.). Most itt a válasz.

Anyolcvanas évek közepén mérget vettem volna rá, hogy ő is ugyanolyan semmitmondó bálványnyá válik, mint Elton John, Rod Stewart vagy Mick Jagger. 1988-ban azonban egy váratlan húzással megalapította a Tin Machine zenekart, és végre megint az történt, ami a hetvenes években természetes volt, Bowie egy lépéssel megelőzte korát. Tizennégy év után úgy tűnik: utoljára. Bowie kilencvenes évekbeli munkái (Black Tie, White Noise, Outside, Earthling, "hours") vállalható, korrekt darabok, de korántsem az évtized legfontosabb lemezei, nem teremtenek divatot, csak felhasználják. Mindez csak azért érdekes, mert ennyi idő után is akadnak idealisták, akik Bowie-t valamiféle vátesznek tartják.

Atavalyi kényszerpihenő után rendeződtek a WOMUFE sorai: a távozó Matáv helyett melléállt a Vivendi, s a Budai Parkszínpadról a szerényebb Petőfi Csarnokba telepedett át a produkció. A kétnapos fesztivál ezúttal a Balkánra fókuszált, de ebből az új vonásból egyszersmind a rendezvény jövőbeli karaktere is kirajzolódhatott: a programigazgató Mandel Róbert a tematizálódásban lát garanciát arra, hogy a Sziget sokszínű - és masszívabb lábakon álló - világzenei kínálata mellett ne törpüljön el a WOMUFE jelentősége-rangja. (És jól látja, szerintem.) Szépséghibának tűnhet ugyan, hogy három-négy év múltán újra a Kocani Orkestarra és a Taraf de Haidouksra épített, de nincs mit tenni: az első nap feleannyian sem voltak kíváncsiak a nálunk szinte ismeretlen bolgár Ivo Papasovra, mint messze bejáratottabb román és macedón kollégáira. S amíg a hazai médiumok ennyire érzéketlenek a műfaj iránt, nyilván a jövőben is csínján kell bánni a bizonytalan kimenetelű kihívásokkal. Már amennyiben kihívásnak tekinthető egy "menyegzői zenekar".

Susan Sontag esszégyűjteménye a válság és újrakezdés képével kezdődik. 1972 késő nyarán látjuk kis párizsi szobájában, távol Amerikától, s távol a könyvtárától, hogy semmi se vonhassa el figyelmét önmagáról és a munkájától. Immár több mint egy éve éli remeteéletét, úgy, hogy sokszor naphosszat el sem mozdul írógépe mellől. Kézenfekvőnek látszik a feltételezés, hogy kötete ennek a válságnak és újrakezdésnek a hozadéka. Mégsem így van. Hogy mit ír ilyen lázasan, homályban marad, egy biztos csupán: nem azt a könyvet, amit éppen olvasunk.

Eddig még mondhattuk, hogy nem tudtunk róla, mert nem volt róla szó. Vagy csak olyan régen volt, hogy el is felejtettük, már ha egyáltalán fölfigyeltünk rá. 1968-ban Sára Sándor csinált egy filmet, Feldobott kő volt a címe. Van ebben egy jelenet, a fiatal Balázsovits Lajos meghökkent szemével láthatjuk, amint jó magyar emberek autóval megérkeznek a telepre, nullásgéppel lenyírják a cigányok haját, és valami fehér port dörzsölnek a kopasz fejükre. Hét perc az egész, mégis épp elég hosszú ahhoz, hogy az emlékezetben örökké rögzüljön a sötét szempárok tehetetlen szomorúsága és a higiéné embertelensége. E hét perc pereg most végtelenítve a Centrális Galériában, félelmetes hűséggel illusztrálva a kiállítás alapanyagául szolgáló, a Roma Sajtóközpont (RSK) által összeállított, roma, magyar és angol nyelvű kötetet. Egy vitrinben nullásgépek fekszenek, a másikban porozó, ilyennel fújták a ruha alá a fertőtlenítőszert (ami 1968-ig - a rákkeltő hatása miatt akkor betiltott - DDT is lehetett).

"Verseimmel mindig szemben úszom az árral, / semmi küldetéstudat, útmutatás, lángolás, / vagy posztmodern mutatvány, viccesség, csavar, / földhözragadt, komor vagyok és érzelmes, / és folyton panaszkodom, / eszközeim pedig költőietlenek, / ha vannak egyáltalán eszközeim, / kritikusaim nem tudnak velem igazán mit kezdeni, / olvasóimhoz nem jutok el" - mondja meg őszintén az új kötetben Oravecz Imre (Irodalom). Én meg azt mondom, hogy igen: a két utolsó sort leszámítva körülbelül így fest a dolog. Bármilyen flottul is passzolna azonban az új költői korszak egylényegű, zárt énképéhez a meg nem értettség sérelemmítosza, ez sajnálatos módon tényszerűen nem igaz. Nem csak azért, mert az életműről kisebb könyvtárnyi tanulmány, kritikai elemzés, valamint egy kiváló monográfia született, hanem mert a szerző - legalábbis a Halászóember óta - olyan széles olvasói körben tekinthető népszerűnek, amilyenről

Az 1946. január 19-én az angliai Leicesterben született szerző ma a nyugati világ egyik legsikeresebb prózaírója, esszéistája. Dan Kavanagh néven négy krimit is írt, ám a világsikert az 1984-es Flaubert´s Parrow (magyarul: Flaubert papagája, 1989) hozta meg számára.

Az ember már ab ovo előítéletesen közeledik az ominózus filmszínház felé: egyrészt nagyon is jól tudja, mire számíthat (látott már karón varjút), másrészt, s az előzőeknek tökéletesen ellentmondva, még egyáltalán nem sejti, mi is vár rá az elkövetkező ki tudja hány percben - ez pedig kétségtelenül az alkotók kimeríthetetlen fantáziáját dicséri. Végképp nem az ő hibájuk, hogy a mű, a Tiszta lappal című kísérleti (a kulcsszó, mely minden szabály, kötelem és felelősség alól fel- és kiment) videoalkotás még és már nem film - szabályosat, kerek egészet, effélét ők maguk sem akartak készíteni, arról meg, hogy mi is volt az alkotói szándék, ha volt, jócskán megoszlanak majd a vélekedések (ami, alighanem, az alkotói szándék teljes diadalával egyenértékű). A Tiszta lap amúgy számos más feLugossy Laca-darabhoz hasonlóan s minden látszat ellenére határozott, lineáris történetvezetéssel bíró mű, mely megállíthatatlanul halad valamely végkifejlet felé - igen, ez látszatra tényleg a stáblista megjelenése, de hát nem is ez az érdekes, hanem az út, amelyen haladva odáig eljutunk. S ez még mind semmi, mert e műnek konkrét szereplői is vannak: mindjárt két (női és férfi) páros, csereszabatosak, rendre egymásba úsznak át, tulajdonságaik nincsenek, csak princípiumokat jelölnek, ezek természete viszont a titkok homályába vész - legalábbis a néző nem sokat érthet meg belőle, de hát, mint tudjuk, a nézőre nem is tartoznak efféle komoly dolgok. Ha már a közönség kívül maradt, hát rögvest rosszat is sejt: az első képeken a vak Sanyi bácsi (Járai Alfréd) szőlőt permetez, majd a fehér bottal nekiesik a tőkének, a közönség sajgó sebét nyalogatja, később felejti, s a jobb időkre vár, melyek el is jönnek, rendületlenül.

Magyar Narancs: Az ön megjelenésétől elválaszthatatlan a kavbojkalapja - s ennek bizonyára megvan a története...

A Ferkai András által szerkesztett, impozáns, majdnem ezer illusztrációt tartalmazó kötet a hét éve megjelent, Buda építészetét bemutató album méltó folytatása.