Interjú

„Nincs több ingyenbuli”

Keith Harris zenei menedzser

  • Balkányi Nóra
  • 2015.03.06 10:02

Zene

Eladja-e magát a művész egy YouTube-reklámmal, és mi a legnehezebb feladat a menedzsere számára? Az egykor a legendás Motown kiadót is vezető szakemberrel a bécsi Waves Vienna zeneipari konferen­cián beszélgettünk.

„Na, nincs kérdés? Ennyi idősen is van értelme annak, amit mondok?” Keith Harris zenei menedzserek helyzetéről szóló előadása után összesen egy kéz emelkedett bizonytalanul a levegőbe. A naiv kérdés arra vonatkozott, hogy nem vész-e el a zene a pénzcsinálás közben. Harris csípőből válaszolt: „Ezzel kezdtem. Olyan művészt találj magadnak, aki tényleg mocskosul jó.”

Harris szerint tehát minden a tehetséges zenészekkel indul, ezen nem változtatott semmilyen technológiai forradalom. A fizikai hordozók leváltásáról és az online streaming terjedéséről egyszerűen azt gondolja: nem biztos, hogy a fogyasztók készen állnak rá. „A kazetta után a CD érkezett, aztán néhány évig MiniDisc-formával próbálkoztak. De nem jött be. Az iTunes szintén korán jött ki az ezredfordulón. A történelem azt mutatja, hogy az embereknek idő kell ahhoz, hogy komolyan változtassanak a szokásaikon.”

Harris a hetvenes évek elején Angliában kezdett egy kisebb független kiadónál. Innen az EMI-hoz ment, ahol már Elton Johnnal is dolgozott. Ezután jött képbe a soulzene meghatározó kiadója, a detroiti Motown. Harris itt kezdett együttműködni olyan zenészekkel, mint Diana Ross, Smokey Robinson vagy Stevie Wonder. Azt mondja, a legfontosabb, amit a motownos évek alatt megtanult, magától értetődő: tartsd tiszteletben a művészeket, amennyire csak lehetőséged adódik rá. „Bármennyire banálisan hangzik, mindenki elkezdte valahol. Lehet, hogy valaki még ismeretlen, és csak pár éve mozog a szakmában, de neki is jár annyi tisztelet, mint a nehéz­súlyú szupersztárnak. Mind ugyanazokkal a kihívásokkal találkozunk.”

A Motownban végül vezető lett, majd kikötött Wondernél. 1978-ban Los Angelesbe költözött, hogy a zenész cégeit irányítsa. „Már 36 évet nyomtunk le együtt. Ő úgy szokta mondani: több mint a fél életünket. Szóval tényleg együtt nőttünk fel. Épp hat hete nem láttam, furcsa is. Mostanában a fellépések kilencven százalékát visszamondhatjuk. A siker akkor kezdődik, mikor már nincs több ingyenbuli a konyhában.” Harris végül 1982-ben ment vissza az Egyesült Királyságba, saját kiadót alapított, majd elment a szerzői jogokkal és engedélyekkel is foglalkozó PPL-hez. Itt dol­gozik a mai napig. „Nagy különbség van az amerikai és az európai élményeim között. Angliában sokkal jobban működik a személyes kommunikáció. Los Angelesben mindenki fel szeretné magát építeni, és a tiszteletet a távolság jelenti. Itthon közelebb állnak a zenészek a közönségükhöz, Los Angelesben inkább elkerítik magukat.”

 

Mondd, ha béna!

Harris egyszerű úton került a számára meghatározó Motownhoz. Mikor az EMI-nál volt egy kisebb vitája a vezérigazgatóval, fogta magát, és átsétált a legközelebbi irodába. „Kérdeztem, van-e munka, mondták, hogy van. Így kerültem oda. Sosem terveztem. Nem tudom azt mondani a munkával töltött éveimre, hogy »karrier«, anélkül, hogy mosolyognék. Minden véletlenszerűen alakult. Tudtam, hogy zenével szeretnék foglalkozni, aztán követtem az ösztöneimet.”

A ma kezdő menedzsereknek persze ez nem lehet elég tanács. Harris azt mondja, a pályakezdőknek három egyszerű elvet kell követniük. „A jó okokért csináld, tényleg ne a pénzért. Próbálj mindig lelkes lenni, akkor is, ha sokszor utasítanak vissza. Ne legyél negatív, magadba forduló. Ó, és legyél őszinte a művésszel. Ez az egyik legfontosabb és legnehezebb dolog: ha béna, amit csinál, meg kell mondani.” Harris szerint alapvetően nehezebb a dolguk a pályakezdő zenei menedzsereknek, mint neki volt, de vannak elképzelései a szakma jövőjéről. Azt kérdeztük tőle, mit gondol például az olyan folyamatokról, mint amikor hírességeket fizetnek egy-egy zenei fesztiválról (mondjuk, a Los Angeles-i Coachelláról) küldött Instagram-képért vagy Tweetért.

„Ma eleve más nézőpontból kell vizsgálni, hogy mi generál mit – a zene a népszerűséget, vagy a népszerűség a zenét. A fiam is menedzser, ő mesélt nemrég egy sztorit, ami szerintem jól mutatja, milyen paradigmaváltás ment le az iparban. Van egy 15 éves művésze. Videókat nézegetett vele a YouTube-on, tudod, értéket kerestek. Az egyik videóról, amit csak reklámmal együtt lehetett megnézni, azt mondta a srác: hú, ez a csaj nagyon profi lehet. Az én generációm számára az a zenész, aki reklámokban pörgött, eladta magát. Kész, annyi volt. Ma bárki csinálhat zenét, így az egyetlen mód az önérvényesítésre a harmadik fél bevonása. Most a reklám különbözteti meg az amatőröket és a profikat.”

Harris azt mondja, a reklámok, a klipek termékelhelyezései mellett még leginkább az alternatív utak járhatók. „Abban nincs kérdés, hogy a tehetség és a közvetlen kommunikáció működik a legerősebben. A kisebb, intimebb klubkoncertezés felé haladunk. A fizikai jelenlét jobban hat bárminél. Nemcsak az egyének kötődnek külön-külön a zenészekhez, hanem a közönség tagjai is kapcsolódnak egymáshoz. Ez bepörgeti a zenét – és ha jól működik, az egyik legfontosabb erővé válik a teljes iparban.”

A cikk létrejöttében köszönjük a segítséget a Zeneipari Hivatalnak.

Neked ajánljuk