Interjú

„Nincs több ingyenbuli”

Keith Harris zenei menedzser

  • Balkányi Nóra
  • 2015. március 6.

Zene

Eladja-e magát a művész egy YouTube-reklámmal, és mi a legnehezebb feladat a menedzsere számára? Az egykor a legendás Motown kiadót is vezető szakemberrel a bécsi Waves Vienna zeneipari konferen­cián beszélgettünk.

„Na, nincs kérdés? Ennyi idősen is van értelme annak, amit mondok?” Keith Harris zenei menedzserek helyzetéről szóló előadása után összesen egy kéz emelkedett bizonytalanul a levegőbe. A naiv kérdés arra vonatkozott, hogy nem vész-e el a zene a pénzcsinálás közben. Harris csípőből válaszolt: „Ezzel kezdtem. Olyan művészt találj magadnak, aki tényleg mocskosul jó.”

Harris szerint tehát minden a tehetséges zenészekkel indul, ezen nem változtatott semmilyen technológiai forradalom. A fizikai hordozók leváltásáról és az online streaming terjedéséről egyszerűen azt gondolja: nem biztos, hogy a fogyasztók készen állnak rá. „A kazetta után a CD érkezett, aztán néhány évig MiniDisc-formával próbálkoztak. De nem jött be. Az iTunes szintén korán jött ki az ezredfordulón. A történelem azt mutatja, hogy az embereknek idő kell ahhoz, hogy komolyan változtassanak a szokásaikon.”

Harris a hetvenes évek elején Angliában kezdett egy kisebb független kiadónál. Innen az EMI-hoz ment, ahol már Elton Johnnal is dolgozott. Ezután jött képbe a soulzene meghatározó kiadója, a detroiti Motown. Harris itt kezdett együttműködni olyan zenészekkel, mint Diana Ross, Smokey Robinson vagy Stevie Wonder. Azt mondja, a legfontosabb, amit a motownos évek alatt megtanult, magától értetődő: tartsd tiszteletben a művészeket, amennyire csak lehetőséged adódik rá. „Bármennyire banálisan hangzik, mindenki elkezdte valahol. Lehet, hogy valaki még ismeretlen, és csak pár éve mozog a szakmában, de neki is jár annyi tisztelet, mint a nehéz­súlyú szupersztárnak. Mind ugyanazokkal a kihívásokkal találkozunk.”

A Motownban végül vezető lett, majd kikötött Wondernél. 1978-ban Los Angelesbe költözött, hogy a zenész cégeit irányítsa. „Már 36 évet nyomtunk le együtt. Ő úgy szokta mondani: több mint a fél életünket. Szóval tényleg együtt nőttünk fel. Épp hat hete nem láttam, furcsa is. Mostanában a fellépések kilencven százalékát visszamondhatjuk. A siker akkor kezdődik, mikor már nincs több ingyenbuli a konyhában.” Harris végül 1982-ben ment vissza az Egyesült Királyságba, saját kiadót alapított, majd elment a szerzői jogokkal és engedélyekkel is foglalkozó PPL-hez. Itt dol­gozik a mai napig. „Nagy különbség van az amerikai és az európai élményeim között. Angliában sokkal jobban működik a személyes kommunikáció. Los Angelesben mindenki fel szeretné magát építeni, és a tiszteletet a távolság jelenti. Itthon közelebb állnak a zenészek a közönségükhöz, Los Angelesben inkább elkerítik magukat.”

 

Mondd, ha béna!

Harris egyszerű úton került a számára meghatározó Motownhoz. Mikor az EMI-nál volt egy kisebb vitája a vezérigazgatóval, fogta magát, és átsétált a legközelebbi irodába. „Kérdeztem, van-e munka, mondták, hogy van. Így kerültem oda. Sosem terveztem. Nem tudom azt mondani a munkával töltött éveimre, hogy »karrier«, anélkül, hogy mosolyognék. Minden véletlenszerűen alakult. Tudtam, hogy zenével szeretnék foglalkozni, aztán követtem az ösztöneimet.”

A ma kezdő menedzsereknek persze ez nem lehet elég tanács. Harris azt mondja, a pályakezdőknek három egyszerű elvet kell követniük. „A jó okokért csináld, tényleg ne a pénzért. Próbálj mindig lelkes lenni, akkor is, ha sokszor utasítanak vissza. Ne legyél negatív, magadba forduló. Ó, és legyél őszinte a művésszel. Ez az egyik legfontosabb és legnehezebb dolog: ha béna, amit csinál, meg kell mondani.” Harris szerint alapvetően nehezebb a dolguk a pályakezdő zenei menedzsereknek, mint neki volt, de vannak elképzelései a szakma jövőjéről. Azt kérdeztük tőle, mit gondol például az olyan folyamatokról, mint amikor hírességeket fizetnek egy-egy zenei fesztiválról (mondjuk, a Los Angeles-i Coachelláról) küldött Instagram-képért vagy Tweetért.

„Ma eleve más nézőpontból kell vizsgálni, hogy mi generál mit – a zene a népszerűséget, vagy a népszerűség a zenét. A fiam is menedzser, ő mesélt nemrég egy sztorit, ami szerintem jól mutatja, milyen paradigmaváltás ment le az iparban. Van egy 15 éves művésze. Videókat nézegetett vele a YouTube-on, tudod, értéket kerestek. Az egyik videóról, amit csak reklámmal együtt lehetett megnézni, azt mondta a srác: hú, ez a csaj nagyon profi lehet. Az én generációm számára az a zenész, aki reklámokban pörgött, eladta magát. Kész, annyi volt. Ma bárki csinálhat zenét, így az egyetlen mód az önérvényesítésre a harmadik fél bevonása. Most a reklám különbözteti meg az amatőröket és a profikat.”

Harris azt mondja, a reklámok, a klipek termékelhelyezései mellett még leginkább az alternatív utak járhatók. „Abban nincs kérdés, hogy a tehetség és a közvetlen kommunikáció működik a legerősebben. A kisebb, intimebb klubkoncertezés felé haladunk. A fizikai jelenlét jobban hat bárminél. Nemcsak az egyének kötődnek külön-külön a zenészekhez, hanem a közönség tagjai is kapcsolódnak egymáshoz. Ez bepörgeti a zenét – és ha jól működik, az egyik legfontosabb erővé válik a teljes iparban.”

A cikk létrejöttében köszönjük a segítséget a Zeneipari Hivatalnak.

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.

Orbán Viktor két beiktatása

„Az Isten kegyelméből nekünk adott megbízatás mindig túlmutat rajtunk. Azokra, akiknek a javát kell szolgálnunk, de még ennél is tovább mutat arra, akitől a feladatot végső soron kaptuk és akinek a dicsőségét szolgálhatjuk. Ez a mai nap üzenete mindannyiunknak” – mondta Balog Zoltán, a rendszer egyik sokat próbált főpapja a Kálvin téri református templomban, a Novák Katalin államfői beiktatása alkalmából rendezett ökumenikus szertartáson. Szavai üresen pattogtak a templom kövén, s talán a térre is kigurultak, hogy ott pukkanjanak szét, mint sok színes szappanbuborék.