Szégyenletes, buta tévedés - induljunk csak el az 51-esen, mintha csak a solti pincékhez vagy még messzebbre, a Szelidi-tóra tartanánk. De ne menjünk le mégse Dunapatajig, hanem Hartánál forduljunk, ahogy a tábla is mutatja, Dunapart felé. Ha megkerüljük a futballpályát, átmegyünk a fahídon, és megállunk a hatalmas nyárfák alatt, azt mondhatjuk, mégpedig magasabb értelemben is, hogy kész, megérkeztünk. Ez itt a Dunasziget. Friss fû egészen a lágyan homokos-kavicsos parti sávig. A vízre hajló füzek alatt csónak, ide sodort fatörzs. Miután megmártóztunk (nyáron), vagy beletocsogtunk lábszárig a vízbe (õsszel, miközben a nap bágyadt igyekezettel szolgálja le a délutáni mûszakot), a levegõbe szimatolhatunk. A halászcsárdából érkeznek biztató illatok, amelyeknek ha engedünk, elmarad a lelassult üldögélés az apró, féltetõs sörkertben. Ha viszont egész napra jöttünk, netán vadkempingezést is tervezünk éjszakára (aztán majd kiautózik úgyis a járõr, és megbántott arckifejezéssel elhajt), a helyzet gyökeresen megváltozik: halászlé, fröccs, majd csak azért is borra sör, Duna, heverés. WC is van, sõt öltözõkabin.
Az információs tábla elnagyolt útmutatását kreatívan alkalmazva megkereshetjük a madárfigyelõ magaslest. A Dunával párhuzamos, kezdetben aszfaltozott útról idõben letérve kissé mesterségesnek tûnõ madárpihenõhöz érünk: holtágból kikerekített tavacska, tisztás, fák, bokrok, mögöttük pedig a folyó víztükre. De a madár nem hülye, hogy szórakoztatásunkra idejöjjön, otthagyva meghitt lakhelyét. Hajnalban talán? Alkonyattájt? Akkor viszont mi nem vagyunk már ott: még 100 km Budapestig.
- kyt -
*****
Mándy Ildikó Társulata: Thanatophobia - Haláliszony (Kék emlékére) Elgondolkoztató elõadás, hiszen felmerülhet a jogos gondolat, miért is lehet rossz darabokat csinálni, miért nézzük meg õket, és miért tapsolnak utána egyesek igen lelkesen. Nyilván valamiért kellenek nekünk a silány és üres alkotások is. Kellenek, mert a Thanatophobiához hasonló nagyot mondó és akaró táncdarabok kiemelik azon alkotások értékét, amelyek beérik szerényebb ideológiákkal, és talán épp ezért némileg mélyebb lelki rétegeket érintenek meg.
Mándy Ildikó rendezése a halálról szól. Hogy a halálhoz mi köze van a színpadon elhelyezkedõ egy nagy és három kicsi létrának, nem tudható. Annyi bizonyos, hogy a négy szereplõnek üres idejében legalább van mire ülnie. A két amúgy kitûnõ táncoslány (Máthé Gabriella, Nemes Zsófia) fantasztikusan fegyelmezett mozgása sem tudja leplezni a koreográfia erõltetettségét. Stubnya Béla, aki vízvezeték-szerelõnek öltözött, még akkor sem tud elegánsan mozogni, amikor a darab vége felé egy váratlan fordulattal nõi cipõket vesz fel. A negyedik titokzatos szereplõ (Bodor Ildikó) terhességét használja ki a rendezõi ihlet, hogy valami feszülõsen érdekeset csempésszen a színpadra. Ilyet bizony már sokszor láttunk, és ha nem volna a jövendõ kismama szövést imitáló szerepe (vö. párka), még azt is gondolhatnánk, hogy véletlenül tévedt fel a szkénére.
Igazán kényelmetlenül akkor kezdjük el magunkat érezni, amikor a létrákat a már említett várandós hölgy fonalával körbetekeri, s így egy négyszögû aréna keletkezik. Stubnya Béla immáron csaptelepjavítónak álcázva érkezik, és ismét meg tud lepni: alattomosan megránt egy WC-lehúzót, és vörös rózsaszirmok hullanak az alant vergõdõ lányokra. Aztán pisztolyt rántanak egymásra, és ekkor bizony, mi tagadás, tökéletesen átérezzük, hogy mit jelent a haláliszony. Ahogy a rendezõ megfogalmazta a sajtóanyagban, ez a darab nem szól másról, mint "a semmirõl, amely a minden után következik".
- mama -
Mu Színház, szeptember 22.
**
ENIGMA Ahogy pár éve a Nemzeti Galéria nagyszabású Mednyánszky-kiállítása apropóján, most a rekordközönséget vonzó Munkácsy-tárlathoz kapcsolódva gyûjtött egybe érdekes és izgalmas tanulmányokat, forrásmunkákat az Enigma. A mûvészetelméleti folyóirat szerkesztõje, Markója Csilla saját írásában sorra veszi a Munkácsy mûvészetének elfogulatlan megítélésekor fölteendõ kérdéseket, amelyek egynémelyikét aztán a többi szerzõ részletekbe menõen is taglalja. Mitõl lenne õ a nagy magyar festõ - külön hangsúllyal mindhárom kurzivált szón? Vajon a befejezett, nagyméretû képek vagy inkább a tanulmányok mutatják igazán festõi kvalitását? És egyáltalán, mekkora teljesítményre tellett e tehetségbõl? "(É) mûvészete az émelygõsségig frivol. Kacérkodás üres frázisokkal, öntelt zseniáliskodás, külsõ máz és cafrang (É) Ezek mind nagyon közepes, gyenge dolgok" - e megsemmisítõ ítéletet nem a korabeli nemzeti pátoszt átélni képtelen, hálátlan utókor kritikusa fogalmazta meg zsánerképeirõl, hanem a hazai mûvészettörténet-írás egyik megteremtõje, Lyka Károly 1891-ben, még Munkácsy életében. Ehhez képest Markója Csilla kifejezetten tisztelettudó modorban érvel amellett, hogy Munkácsy legfõbb sajátossága a szervilitás, a megfelelési kényszer: "Soha nem festett olyan képet, mellyel megújította vagy felrúgta volna azt az akadémikus grammatikát, melyet tanulmányai során elsajátított." Perneczky Géza már-már megbocsátó hangnemben vezeti le 1983-ban írott, de magyarul most elõször megjelenõ tanulmányában, hogy Munkácsy gigant életképei tulajdonképp a bombasztikus film-szuperprodukciók elõzményei, látványos, kosztümös állóképek. Essünk neki Munkácsynak! - adja ki a jelszót a nagy sikerû kiállítás rendezését, néhány vitatható eredetiségû kép szerepeltetését kritizálva Molnos Péter.
Ezt teszi az Enigma: hozzálát a túl bõven adagolt bitumenalapozás miatt egyre sötétülõ darabokból álló életmû tárgyilagos értékeléséhez.
Sz. T.
Enigma 43-44., 270 oldal, 1600 Ft; a kiállításról: Narancs, május 5.
*****
A rettegés háza A horrorról azt gondolják Hollywoodban, hogy milyen kafa kis mûfaj, mert félni mindenki szeret, viszont elég egyszerû dolguk van a szakmunkásoknak, hiszen a technika mai fejlettségi fokán már semmibe sem kerül egy húsznapos vízi hullát vagy egy fejbe lõtt élõhalottat élethûen a háttérbe rendelni. Holott nyilván a jó horrort (is) az arányérzék, a hitelesség teszi, és az, ha túl tud mutatni önmagán. Már a fõcím sem ígér sok jót: a Hetedik látványvilágát ennyire szégyentelenül koppintani pofátlanság, hisz évek óta az ipar jelentõs hányada teszi ezt, ha semmi nem jut az eszébe. A történet: hát, istenem, egy ház, ahol családi tragédia történt (konkrétan: irtás), új lakókat kap. A család élete élbõl nem problémamentes, s jön még a baljós ingatlan a folyamatos nyikorgással és tébolyító zörejekkel. Merthogy valakik üzennek-suttognak. A leginkább a Ragyogáshoz hasonlítani akaró film azonban nem húzza meg az evidens, és talán termékenyebb vezércselt, egyszerûen felajánlja a döntetlent: itt talán maga a Gonosz székel. Az Ördögûzõbõl ismerõs klerikális szál ezzel hamar el lesz varrva, a horrortörténeti patchwork bele is dõl a dugájába. Az alkotók végképp feladják, s jobb híján mindent rábíznak a spec. effektekért felelõs munkatársra. Gyönyörködhetünk a fakó arcbõrökben, véreres szemekben, egyéb anatómiai nyalánkságokban, ráadásul egy archív kitekintéssel megtudjuk a suttogások és hangok jelenlétének okát is. Ami azonban cseppet sem érdekes. A két csillag csak azért jár, mert Chlo‘ Grace Moretz remekel a kis Chelsea szerepében.
- dercsényi -
Az SPI bemutatója
**
Tamási Zoltán Fûrészelés, forgácsok, roncsok címû darabja laza színpadi szöveg; "forgácsok", mondjuk. Fûrészelnek benne (szögelnek is) - és roncsok is vannak, emberi roncsok. Az irodalmi - pontosabban drámai - utalásháló kiterjedt; mindjárt az elején "revizor" érkezését jövendölik. Aztán számos párjelenet következik, van Olga és Mása, de még Szofja is. Egyre kevésbé izgalmas a rejtély, hogy miért van orosz környezetbe pakolva az egész - irodai környezet egyébként, aktahegyek, munkamímelés. Közben standard élet- és párkapcsolatgondok; ivás, magány, pénz.
Olykor nevetünk. Amikor ráismerünk - no, nem magunkra, csak egy idecsúsztatott, máshonnan ismert szereplõre, szövegtöredékre: Szofja a munkáról dadog valamit, egyéb Csehov-alakokra is történik hivatkozás - a nyelv néha aktakukaci. Olykor unatkozunk. Hamar põrére vetkõzik a dramaturgiai szerkezet: tabló, részletek, tabló, részletek, tabló. A nõk tukmálják magukat, a férfiak úgyszintén, csak másképp.
A Stúdió "K" évadnyitó, "bemelegítõ" elõadását Tamási Zoltán rendezte. Nem kellett bíbelõdnie a szerzõ gondolatainak, "üzenetének" megfejtésével - aztán mégiscsak bíbelõdik, csupa bíbelõdés az egész. Olyan, mint egy hosszúra nyúlt expozíció - csak épp a nézõ elég hamar rájön, hogy ez itt az egész, és attól kezdve, önmaga szórakoztatására, az utalások megfejtésén töri a fejét; bíbelõdik õ is. Jól elvagyunk - túl meleg sincsen. A szibériai rezonancia azért tán túlzás.
A színészek - mindig így van ez - mentik a menthetõt: így jön ki a laza közepes. Hannus Zoltán annyi energiát dob be, hogy abból már szinte kitelik Gogol polgármestere. Kakasy Dóra Olgája fád, Homonnai Katalin Mását játszva sokat gondolt Csehovra - csak hát sehol a Versinyin. Nyakó Júlia Szofjája mellõl meg a Ványa hiányzik - semmiképpen nem az Ivanov. Egyed Attila némi gõzt (gázt) fújtat az egész szenvedésbe. Ezt lehet együttérzéssel szemlélni.
- ki -
Stúdió "K", szeptember 16.
***
MESTER BÉLA: SZILÁGYI ISTVÁN A monográfia az erdélyi prózaíró életmûvét a hatalom-ember-technika viszonyrendszerének nézõpontja felõl közelíti meg (miközben a könyv gerincén, a borítón és a címlapon három különbözõ cím szerepel). Ahogyan a hatvanas évektõl az erdélyi magyar irodalomban is jellemzõ, sõt középponti témává vált az egyén és a hatalom viszonya, úgy e tematika uralja Szilágyi kisprózáját és regényeit, mely regények - a hiánypótló monográfia szerzõje szerint - sajátos trilógiát (vagy - egy korai regényt is ide számítva, mely egy késõbbi elsõ vázlatának tekinthetõ - tetralógiát) alkotnak, mivel mindegyik ugyanazt a témát fejti ki, írja le különbözõ módokon: az ember, az egyén szabadságlehetõségeit, ezek változásait. Ebben a Szilágyi-recepció eddigi megállapításaival is vitázik, mivel azok jellemzõen az elõzõ mûvekhez mért fordulatot, újdonságot hangsúlyozzák. Ugyanakkor a kisprózai írásokat is mint egy-egy regényhez készült elõtanulmányokat vizsgálja, mivel - a tanulmányban igazolást is nyerõ - meglátása, hogy Szilágyi István négy évtizedes munkásságának állandó témája, mondandójának lényegi alkotóeleme az ember, a hatalom és a technológia viszonyának ábrázolása, a problémakör átfogó elemzése.
A három legfontosabb regény (Kõ hull apadó kútba; Agancsbozót; Hollóidõ) ilyen szempontú értelmezését megelõzi egy általános bevezetés a huszadik század második fele erdélyi magyar kultúrájának sajátosságairól, valamint önálló fejezet foglalkozik Szilágyi recepciótörténetével; ezek közé ékelõdik be két exkurzus a filozófia és az irodalom egymásra hatásáról és a nemek ábrázolásának sajátosságairól. A monográfiát testes jegyzetapparátus egészíti ki, és példaértékû alapossággal összeállított könyvészet kíséri, a lehetõ legteljesebb Szilágyi-bibliográfiával.
- kkabail -
Kijárat Kiadó, 2004, 284 oldal, 2000 Ft
*****
Vivaldi: Bajazet A velencei opera 1720-1730-as évekbeli válsága elõl zenei számûzetésbe menekülõ "vörös pap" délre utazott - épp annak a nápolyi stílusnak a területére, amely a velencei opera válságát riválisként, majd hódítóként elõidézte -, hogy aztán évekig tartó tanulás, útkeresés után Veronában az 1735-ös karneváli szezont két, nyíltan politikai célzatú operával nyissa. Mind az Adelaide, mind a Bajazet a rettegett ottomán hódítóval szembeni itáliai ellenállás himnusza, de a Bajazet egyúttal a velencei-nápolyi kulturális-zenei háború szimbóluma is, ahol Bajazet Vivaldi saját mûvészetének, tágabban a velencei stílusnak a megtestesítõje, Tamerlano és a hódító tatárok kegyetlensége pedig a nápolyi iskola arroganciájával azonosítható. Az opera azonban többszerzõs mûként, tehát "pasticcio"-ként is szimbolikus. Bajazet és minden hozzá hû szereplõ áriája Vivaldi eredeti alkotása, míg az elnyomást jelentõ alakok, például Tamerlano és Andronico áriái mind nápolyi szerzõktõl származnak. További három, a forrásokból hiányzó áriát Vivaldi korábbi operáiból a zenekar vezetõje, Fabio Biondi választott - ami a kor gyakorlatát és különösen a pasticcio természetét tekintve a lehetõ legautentikusabb megoldás.
Az Europa Galante a 90-es évek óta tõlük megszokott frissességgel áll elõ elsõ operavállalkozásával. Az énekesek sztárgárdája David Danielstõl Vivica Genaux-ig szenvedélyes, bejósolhatatlan, de mégis áttekinthetõ koloratúrát ad, méghozzá elképesztõ hangterjedelemben. Mindannyian évek óta a régizenének élõ, bár annak - talán Daniels kivételével - késõn, tanulmányaik végeztével "megtérõ" zenészek. Kár, hogy a Kirkby- és Figueras-féle kristálytiszta, romlatlan belcanto még mindig nem vált annyira általánossá, hogy a 2005-ben már Verdihez is nevetséges, a verismót idézõ, túlzott és állandó vibratót végképp elfelejthessük.
Nagy Tibor Gergely
Virgin Classics, 2005
*****
Az ünneprontók ünnepe Egyszer élvezhetõ-eldobható mûremek: meredek helyzetek, kegyes, hajmeresztõ hazugságok és szilikonmellek tucatjain keresztül tárja elénk, miként lesz szerelmes két megrögzött nõcsábász, akiket fiatalságuk alkonyán padlóhoz vág a szentimentalizmus.
A start ígéretes: John és Jeremy vadidegen esküvõkre járnak csajozni. Ám John (Owen Wilson) egyszer csak rájön, hogy ez bizony csúnya dolog, és (varázsütés) beleszeret élete asszonyába, így már vissza is zökkentünk a konvencionális komédiák keretei közé.
Az elsõ találkozás szíveket melengetõ tekintet-összefonódós pillanata Cleary szenátor (Christopher Walken) legidõsebb lánya esküvõjén esik. A végzet asszonya a Claire-t alakító Rachel McAdams - meg kell adni, Hollywood történetében õ rágcsálja legcukibban az ajkát, 32 foga hóvakságra hajlamosaknak ellenjavallt.
Ki hinné, Claire jár valakivel (õt nem szeretjük), de ez nem jelenthet akadályt Owen Wilsonnak, aki mosolyát egyenesen Robert Redfordtól kérte kölcsön. John egyre közelebb kerül Claire-hez, míg Jeremy (Vince Vaughn) megküzd a ráosztott csapásokkal: a szenátor legkisebb, nimfomániás lányával és homokos, mûvészlelkû fiával, a hátsójába vágódó sörétekkel és Claire agresszív-buddhista fiújával egy barátságos focimeccsen. Vajon gyõz-e a szerelem?
A kalandok sorát néha érzelmes jelenetek szakítják meg, melyek azért kellettek a rendezõnek, hogy alkotását ne cicilóbálós filmként tartsuk számon; így egy cicilóbálós-romantikus vígjáték született, amely ugyan elég nevettetõ, de nem fog helyet kapni a Larousse oldalain.
Solymár Sándor
Az InterCom bemutatója
***
