Az áldott emlékű Latabár Kálmán tódította e szavakkal Frosch szerepében a mámoros, csak az operettben legalizált szertelen vidámságot, s szemre épp ilyesforma hangulat uralg Strauss (egykor még A denevér cím alatt megszeretett) dalművének új bemutatóján is. A művészek majd' kirúgják a ház oldalát széles jókedvükben, táncol a láb, habzik a gyerekpezsgő, s a hálás premierközönség is pompásan látszik mulatni. Csak a gyomorbajos ünneprontók, epeömléses kritikusok meg az operett műfaj gyógyíthatatlan szerelmesei ülnek zsöllyéikben szinte mosolytalanul, üveges tekintettel, mint akiket kihagytak a játékból.
"vatos duhajként megkockáztatjuk a kijelentést, miszerint A denevér a legzseniálisabb bécsi operett, amit valaha ember írt. Zenéje fél kézzel lebír egy sereg vígoperát, s a szövegkönyve sem merő bugyutaság. Nem bizony, hisz a librettó alapanyagául fölhasznált francia vígjátékot a kor méltán kedvelt darabíró firmája (Halévy & Meilhac) jegyezte, s ráadásul szövege jócskán meg van szórva kulturális idézetekkel, vendégszövegekkel (Graciántól Schopenhauerig). Nemes anyag tehát, amelyhez az átdolgozók ezúttal hozzányúlnak, ám kísérletük, sajna, balul üt ki. Pedig korántsem forgatják fel fenekestől a darabot, a plakát és a kísérőbrosúra vészjósló fogadkozásai ("operai, musicalszerű és operettelemek kavalkádja" stb.) a gyakorlatban igencsak kispolgárias formabontást takarnak. A darab első számú átdolgozója, Kállai István - számtalan emlékezetes (vagy épp vásottan középszerű) humoros műsor spiritusz rektora - oly vérszegényen aktualizálja a történetet, hogy az még
a Sárdy Jánosért máig epedő,
ókonzervatív kávénénikékből is elégületlenséget válthat ki. Kállai és munkatársa, Bőhm György inkább az előadás átszabásában serénykedik: a darabot a második felvonás közepén brutálisan félbemetszik, kivágnak belőle több mesés számot, szerepet kanyarítanak Oszvald Marikának (róla később!), s előnytelen fazonigazítást visznek végbe Orlovsky herceg figuráján.
A rendező Kerényi Miklós Gábor - ez elvitathatatlan tény - tájékozott a nyugat-európai operettjátszás aktuális irányzatai felől, s érdeméül említhető, hogy az ott fölszínre került, nemritkán penetráns ötletekből mértéktartással válogat. Ilyen fékezett habzású, eredeti ötlet például az, hogy az előadás folyamán - mintegy szorgos, ám haszontalan nemtőként - megannyiszor fölbukkan a géppuskalábú Sigmund Freud alakja, aki mellett ugyancsak ott tüsténkedik a keringőkirály volksgartenbeli szobra. Kerényi néha mintha nem bízna Straussban vagy az előadás erejében, s ilyenkor beindul a szárazjég, kigyulladnak a háttér karácsonyiégő-füzérei - megteremtve ezzel a beharangozott musical-látványvilágot. Mindamellett a rendezés erényeként említendő, hogy a Kerényi más produkcióira oly jellemző kóros túlmozgás ezúttal nem zavarja a műélvezetet. Ugyanezt már Khell Csörsz kínos, élvezeti cikkeket (pezsgősüvegtől a szivarig) formázó díszleteiről aligha állítanánk.
Az átdolgozás, a rendezés, a díszletek vagy épp Zöldy Gergely - másképp problematikus - dalszövegeinek összeadódó műfajtalankodása csak fölerősödik az előadóművészek vokális és színészi fogyatkozásai, stílusbakijai által. Így Nyári Zoltán Eisensteinként nem bursikóz tréfákban gazdag, kedves csibészt játszik (mint egykor Hermann Prey), hanem közönséges bájgúnárt. Hangja, ha nem is szép, legalább életerős, ám szerepformálása csak a harmadik felvonás hármasában éri el az ingerküszöböt. A történet szálait bosszúállóként mozgató Falke, vagyis Dr. Bőregér szerepében Földes Tamást találjuk, s játékmesteri működése megfelelőnek mondható. Musicalszínészként adós marad viszont az énekhang érzéki szépségével, pedig az több helyütt, s különösen a II. felvonás összeborulós együttesében ("Dulidu") kívánatos lenne. Kalocsai Zsuzsa (Rosalinde) rendelkezik a primadonnalét két alapvető kellékével, a nézőtér utolsó sorában is érzékelhető, izgalmas asszonyisággal meg az öntudattal, hogy az egész történet körülötte forog, csak a nagy stílus eleganciája hiányzik, és az énekesi teljesítmény meggyőző ereje (különösen a Csárdásban). A kedves hangú Fischl Mónika jórészt betölti a szubrett szerepkört, s mint Adéle nemegyszer úrnője nyakára nő. Fájdalom, egyik áriája szőrén-szálán eltűnt az előadásból, s helyette a Kék Duna-keringő unásig ismert dallamát kényszerül trillázni - előzékeny rendezői gesztusként - Frank fogházigazgató figyelemelterelő tréfái közepette. Faragó András harsány és kedélyes Frank: körvonalai Benkóczy Zoltánt idézik, játéka pedig az operett muzeális vonulatát. Ugyancsak az operettmúzeum tárlójából lép elénk Dézsy Szabó Gábor (Frosch börtönőr), hogy kilátástalan küzdelmet folytasson Latabár Kálmán emlékével, ám
a száz éve használt patronok
ezúttal alig-alig pukkannak. Szintén bejáratott sablon alapján dolgozik Vadász Zsolt (Alfred), s mint "rossz tenor", igen hiteles alakítást nyújt.
Az átdolgozás csonkolta az orosz herceg, Orlovsky szerepét, noha a Denevér-előadásoknak kulcsfigurája szokott volt lenni e blazírt és kétes nemi identitású roué. S bár ezt a hálás nadrágszerepet most egy szellemesnek szánt ötlettel részben szoknyaszereppé alakítják, a kivitelezés nem igazolja vissza az éca humorát. Peller Károly rokonszenves fiatalember, ám színpadi jelentéktelensége fájón szembetűnő. Annál is inkább, mert az ő oldalán (és elsősorban az ő rovására) tündököl Ida fölhizlalt szerepében a remek Oszvald Marika. Oszvald egy nagy hagyomány utolsó képviselőjeként viszi a hátán (gyakran a szó szoros értelmében) az előadást. Az övé a legnagyobb siker, jeléül annak, hogy a közönség halványan még emlékszik arra, milyen is volt egykor a telivér operett.
Budapesti Operettszínház, szeptember 23.
