Körülbelül 2002 vége óta a Dylan-koncertek megszokott koreográfiája, hogy a fellépés kezdetén, amint elsötétül a színpad, egy konferanszié hangja szólal meg. Ez a hang köszönti a közönséget, azután röviden összefoglalja az előzményeket: íme, a rock 'n' roll koszorús költője, a hatvanas évek ellenkulturális ígéretének hangja, aki összeházasította a folkot a rockkal, aki maszkot öltött a hetvenes években, eltűnt a lényegtelen dolgok útvesztőjében, majd fölbukkant, hogy megtalálja Jézust, akit divatjamúlt figuraként leírtak a nyolcvanas évek végére, és aki hirtelen sebességet váltott, pályája új csúcsaira jutva a kilencvenes évek második felétől. Hölgyeim és uraim, a Columbia művésze, Bob Dylan, kiáltja a hang, és kezdetét veszi az első szám.
Ebben a pillanatban tehát úgy tűnik, hogy Dylannek, aki a kezdetektől fogva igyekezett kitérni bármiféle megfelelési kényszer elől, és mindig váratlan fordulatokkal lepte meg a rajongóit, a pálya kései szakaszától visszatekintve mégiscsak láthatóvá válik a saját maga által is érvényesnek tekintett története. A Dylan-jelenségre mélyen jellemző, hogy az 1966-tal tetőző, majd a nevezetes motorbalesettel váratlanul lezáruló hőskort (Bringing It All Back Home, 1965; Highway 61 Revisited, 1965; Blonde On Blonde, 1966) követően minden kísérlet, siker és kudarc a legendárium részévé lesz - a hatvanas évek végi kivonulás az ellenkultúrából éppúgy, mint a hetvenes évek látványos hiperaktivitása vagy a nyolcvanas évek hullámvölgyei és útkeresései. A jelenlegi Dylan-reneszánsz viszont az a magaslati pont, ahonnan mindez egyetlen pillantással befoghatóvá válik - a fenti konferansz tanúsága alapján nem utolsósorban maga Dylan számára. S az, hogy az elmúlt évtizedek egyszeriben a mostani pályaszakasz előtörténetévé nyilváníthatók, arra utal, hogy a kilencvenes évek "sebességváltásával" a rockzene történetének egyik legfontosabb figurája ismét a saját útjára talált.
E kései szakasz bevezetőjének a kilencvenes évek elején megjelent két, akusztikus blues- és folkfeldolgozásokat tartalmazó lemeze tekinthető (Good As I Been To You, 1992; World Gone Wrong, 1993); ezt követi a nagy áttörést jelentő Time Out Of Mind (1999) - majd' két évtized után az első vitathatatlan Dylan-klasszikus. Hasonlóképp a legfontosabb Dylan-lemezek közé kerül a Love And Theft (amely fatális módon 2001. szeptember 11-én jött ki), illetve most, öt év elteltével a Modern Times. Dylan megújulása nem szakítást jelent az addigi munkáival, sokkal inkább visszacsatolást a kezdetekhez. És nem pusztán a folk- és blueszenét játszó fiatal Dylanhez. Legújabb lemezein ugyanis - éppen úgy, mint az a folkkultúra, amelyből indult a hatvanas évek elején - az eredetiség fogalmát bizonyos mértékig felszámolja. A hivatkozás nélküli merítések és feldolgozások tekintetében a Love And Theft lemezcím is árulkodó volt, ám az csak a közelmúltban vált világossá, hogy Dylan azon az albumon egy az egyben vett át (lopott el) zenéket a régi nagyoktól, Big Joe Turnertől, Billie Holiday-tól vagy éppenséggel kevésbé közismert szerzőktől. (Az album címe egyébként eredetileg egy társadalomkutató, Eric Lott 1995-ös könyvéé volt, amely a tizenkilencedik század húszas-harmincas éveinek feketére festett arcú, néger muzsikát játszó - tolvajló és emancipáló - fehér zenészeiről szól.) Mielőtt a bennünk lakó, Esterházyn nevelkedett bölcsész posztmodern idézettechnikát kiáltana, nem árt figyelembe venni, hogy a folkkultúra hagyománya közkincsnek tekinti úgy a zenét, mint a dalok szövegét. Kétségtelen azonban, hogy Dylan a végletekig fokozza ezt a módszert: az átvétel/ lopás/idézet gesztusa az ő kezén formai elemmé válik.
A Modern Times minden dala szintén egy-egy előképen alapul. A lemezt nyitó Thunder On The Mountain Chuck Berry Johnny B. Goode-ját idézi, a Rollin' and Tumblin' egy azonos című bluesklasszikus továbbdolgozása, a Spirit On The Water vagy a Beyond The Horizon pedig akár Sinatra-sláger is lehetne. Bluesok, swingek és érzelmes dalok, ahol a szövegek éppúgy hemzsegnek a különféle bibliai, népköltészeti és magas irodalmi utalásoktól, ahogy azt Dylantől megszokhattuk. (Különösen egy Henry Timrod nevű, a polgárháború korában élt amerikai költő sorai bukkannak föl meglepő gyakorisággal.)
Persze nem szükséges az allúziókra vadászni ahhoz, hogy belakjuk Dylan új lemezét. A Modern Times ráérős album, nem olyan harsány munka, mint a Love And Theft volt. Dylan a jelenlegi koncertzenekarával vette föl, ahol a klasszikus dob-basszus-gitár-zongora hangszerelést Donnie Herron steelgitárja, illetve hegedű- és mandolinjátéka színezi. Olyan dalok ezek, amelyekben fölösleges a rock 'n' roll lehengerlő lendületét keresni, mert Dylan visszamegy a hatvanas évek elé. Ha valaki ismeri azokat a negyvenes-ötvenes évekbeli zenéket, amelyekkel hétről hétre megtölti az XM Satellit Radio számára készített műsorát, tudja, hogy körülbelül milyen mintákra számítson: a "régi" amerikai zenére.
Dylan azonban az ismerős műfajú, ismerős tónusban megszólaló dalokat saját drámai monológjainak formájává alakítja. Ezek a monológok furcsán vibrálnak, a biblikus szólamok, a szerelmes frázisok és a pusztulás képei játszanak egymásba bennük valamiféle fád iróniával. Váratlan képek kollázsai, ahol e monológok hőse is mintha több személyből állna össze: a banális szerelmi panasz bármikor apokaliptikus fenyegetésbe fordulhat, és viszont. A vigasz hangja mégis egyben tartja ezt a figurát - mintha folytonosan a vigasztalás szavait keresné abban a világban, amely immár semmi vigasztalót nem képes nyújtani.
Az idős Dylan hangja ez, aki onnan beszél, ahonnan a blues legnagyobbjai szólnak. Elkoptatott, reszelős, karcos, és minden dalt képes színültig tölteni az érzelmi energiákkal. Dylan előadásmódja egyszerre szentimentális és groteszk, panaszos és méltóságteljes, szikár és csúfondáros. A vigasz leginkább talán mégis innen érkezik, ebből a hangfekvésől, akár a Thunder On The Mountain öreges rockabillyjét, akár a Workingman's Blues #2 munkásmozgalmi panaszdalát, akár a The Levee's Gonna Break című árvízi bluest (amelynek az ősmintája ismerős lehet a Led Zeppelin-rajongók számára) vagy éppen a Nettie Moore-t hallgatjuk, ezt a furcsa, történet nélküli balladát, amelynek a refrénje egy 19. századi rabszolgadalt idéz. Dylan átfogó mozdulattal jelöli ki a dalszerzésnek azokat a hagyományait, amelyekre fölépítheti a saját Amerikáját. Ahogy a kitűnő amerikai író, Jonathan Lethem mondja a Rolling Stone magazin szeptember 7-i számában olvasható nagy Dylan-interjújában, egy amnéziás társadalom számára ez a visszanyúlás a korai amerikai kultúra gyökereihez éppolyan tudattágító ajánlat, mint Dylan hatvanas évekbeli munkái.
Apropó, amnézia. Bob Dylan gyakorlatilag koncertezéssel tölti az egész évet, idén már hatvankilenc fellépésen van túl. Nemcsak az Egyesült Államokban, de Európa-szerte is telt házakat vonz. Magyarországon 1991-ben és 2003-ban sem volt rá kíváncsi szinte senki. A Modern Times a megjelenés hetében első helyre került Amerikában (ez utoljára harminc éve fordult elő Dylannel), az angol listán a harmadik, a németen a második helyen nyitott. Nálunk nem szerepelt a Mahasz negyvenes listáján: az első helyen Rúzsa Magdolna, a másodikon az Iron Maiden, a harmadikon a Matyi és a Hegedűs lemeze, a Duj-duj-desuduj állt.
Sony/BMG, 2006
Kis netes Dylan-bédekker
Minden komoly Dylan-rajongó egyben filológus is, ami nem meglepő, tekintve, hogy a lassan ötvenéves pályafutással rendelkező mester minden idők legaprólékosabban dokumentált előadói közé tartozik. Az interneten a kezdő és haladó dylanológusok nemcsak bőséges információhoz juthatnak, hanem gyakorlatilag napi szinten figyelemmel követhetnek minden mozzanatot. A mindenkori aktuális turné dokumentációja leggyorsabban a http://my.execpc.com/~billp61/ dates.html lapon érhető el. A http://www.bjorner.com/still.htm oldal nem napi frissítésű, viszont a kezdetek kezdetétől, 1958-tól tartalmazza minden ismert koncert, sessionfelvétel, hangpróba stb. listáját, alapos jegyzetanyag kíséretében. Ugyanezen a honlapon található az általam ismert legátfogóbb, éves bontású Dylan-krónika is (http://www.bjorner.com/chronologies.htm).
Az eddig napvilágot látott ötven album ügyében jó áttekintést nyújt a hivatalos honlap (www.bobdylan.com), itt megtalálhatók a dalok szövegei is. Az ezen túl közkézen forgó számtalan koncert- és stúdiófelvétel egy része kereskedelmi forgalomba került kalózlemezen jött ki; a www.bobsboots.com jelen pillanatban több mint nyolcszáz CD-ről ad tájékoztatót és többnyire kritikai értékelést is (ahogy természetesen a bakelitekről és jó néhány rajongói kompilációról is).
A rengeteg közösségi Dylan-oldal sorából kiemelkedik a www.expectingrain.com, ahol a különböző tematikus fórumok egyikében, a Discussions/Rare Dylan Recordings cím alatt koncertek és kalózlemezek százai tölthetők le szabadon, többek között a legfrissebb, néhány napja adott fellépések is (fontos szabály, hogy hivatalosan megjelent anyag nem tehető közzé). Mindez a Dylan-univerzum szerves része, és úgy tűnik, nem okoz zavart az udvartartás köreiben, hiszen a hivatalos honlap linkajánlójában ez az első honlap, amelyet a központi Dylan-butik után a figyelmünkbe ajánlanak. A gyakorta elhangzó érv szerint amúgy is minden valamirevaló rajongó becsületbeli ügynek tekinti, hogy megvásárolja a megjelenő lemezeket, és amint egy-egy régebbi anyag hivatalosan is napvilágot lát, a kalózváltozat azonnal eltűnik a rajongói csereberelistákról.
