Zene

Az elmúlt évek széles körben elismert amerikai metálzenekarai nem azzal hívták fel magukra a figyelmet, hogy forradalmi újításokat prezentáltak volna lemezeiken. A már létező műfajokkal azonban jól sáfárkodtak: a Mastodon, a Baroness, a Krallice vagy a Wolves In The Throne Room a lehető legtermészetesebben nyúlt úgy a folkhoz, mint a progresszív, a stoner és a posztrockhoz, hogy sikeresen szétzilálhassák a hagyományos dalstruktúrákat, és távolabb tolják azoknak az alzsánereknek (sludge, groove és black metal) a határait, amelyekhez indulásuk körül a leginkább kötődtek.

Ha egy zenekarról folyamatosan más együttesek vagy előadók jutnak az eszünkbe, az még nem biztos, hogy baj, mint ahogy az olyan kifejezések, mint "egyéni" és "sajátos", sem mindig értelmezhetőek vagy köthetőek esztétikai minőséghez a popkulturális térben, így a könnyűzenében sem. Az angol Field Music például egyszerűen csak jó, sőt: nagyon jó - ráadásul mindezt már harmadszor állapíthatjuk meg az ambiciózus formációról, mely ez alkalommal egy húsz számot tartalmazó, CD-kontextusban is dupla albumnak számító hanganyaggal köszönt be az új év elején. És hogy miért a bevezető okoskodás?

Már Dennis Lehane, a Viharsziget című regény szerzője sem nagyon kérette magát, amikor meg kellett neveznie, mely műfajok előtt emelt kalapot, Martin Scorsese viszont komplett áriákban teregette ki filmtörténeti kapcsolati hálóját. Otto Preminger és Val Lewton, Jacques Tourneur, sőt még Roman Polanski neve is felhangzott, miután az lenne a meghökkentő, ha Leonardo DiCaprio nem Az aranykezű férfi fiatal Sinatrájának kabátját viselné, a szorosan mellette dohányzó Mark Ruffalo pedig nem a Robert Mitchum-érdemrend polgári fokozatának kitüntetettjeként feszítene a fedélzeten.

Coco és Igor, Igor és Coco - istenem, hány lebilincselő történet fűződik Stravinsky és a divatkirálynő Chanel legendás viszonyához! Sehány se, ami persze annál is kevésbé meglepő, hiszen alighanem liezon sem volt e két huszadik századi kiválóság között. Mégsem igen szólhatunk a Jan Kounen 2009-es filmjében feltálalt koncepció ellen:

Aki azt várja, hogy az egri Gárdonyi Géza Színház Maya című előadásától megkapja a napi (vagy évi) betevő operettjét, méghozzá rózsaszínű-mesés kiállításban, az meg is kapja. Aki pedig azt várja, hogy ugyanettől a Mayától megkapja majd a szokásos Zsótér-adagját, az is megkapja. De mindketten csalódottak lesznek egy picit.

Tizenhárom évvel ezelőtt egy Romániában született magyar fiatalember az angliai Hull városában telefonon vagy az utcán arra kért helyi, számára ismeretlen lakosokat, hogy öt percet eltölthessen otthonukban, s a házigazdák javaslatait követve elvégezhessen egy teljesen hétköznapi cselekedetet (hűtőmágnest rendezett, számítógépen játszott, gitározott, almát eszegetett), amit maguk az ott lakók rögzítettek videokamerával. Az Otthon az idegenben (I'm Home when I'm Not) című munka kétségkívül a legfigyelemreméltóbb a Pixel Galériában bemutatott, mind műfajilag, mind témáiban igen változatos videók közül, s megvan az az előnye is, hogy különösebb nehézség nélkül befogadható.

Francisco Sánchez Gómez a mamája iránti tiszteletből vette fel a Lucía vezetéknevet. Szegény, ötgyerekes családban született hatvanhárom évvel ezelőtt. Tizenegy évesen abbahagyta az iskolát, hogy a flamencóra koncentráljon. Több mint húsz lemezt készített, rangos zenei díjak birtokosa. Európai turnéja során Budapestet is érinti: szextettjével március 28-án, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében a MűPában ad koncertet.

Owen Pallett az ismeretlen ismerős. A kanadai zenész neve hallatán talán kevesen kapják fel a fejüket, ha azonban azt mondjuk, hogy ő az a fickó, aki többek közt az Arcade Fire, a Grizzly Bear vagy a Pet Shop Boys albumaira készíti azokat az igencsak megkapó vonószenekari hangszereléseket, már mindjárt más a helyzet.

Ismerik önök E. C.

Óriási hiba lenne elmenni a kicsit erőltetett nevű New Keepers... debütlemeze mellett, még akkor is, ha az még tavalyi kiadású, hiszen 2009 egyik legjobb lemezét hozták össze ezek az arcok, akik amúgy annyira ismeretlenek, hogy csak annyit tudni róluk, hogy svédek.

Király András kiállítása a mai magyar társadalomra jellemző abszurd skizofréniára reflektál: egyszerre léteznek az elmaszatolt fogalmak és a végletekig kiélezett ellentétek. Műveinek közvetlen kiindulópontjai olyan képek, melyeket az internetes kereső a magyar kultúra szóösszetétel nyomán felkínál.

Nehéz az idegen nyelvű szóviccekkel, a minap az Egek urában vérzett el egy szép példány: Clooneynak dobozos üdítőt kínált a stewardess, a "Would you like a can, sir?"-ből azonban a fáradt főhős a "Szeretne-e rákot?" (can, sir mint cancer) felajánlást értette ki. Heti keserédesünk, a felnőttéválásos tinédzserfájásokat női öltözőszaggal ötvöző Hajrá Bliss! is hemzseg az amerikás szóviccektől, de ez nem öncél, hanem az itt bemutatott sportág, a rollerderby velejárója.

A Magyar Hanglemezkiadók Szövetségét 2010-ben olyan kedves hagyományőrző egyesületnek gondolná az ember, amilyenbe a kosárfonók is szerveződnek. Pedig ennél többről van szó - aki látta a Fonogram Magyar Zenei Díjátadó Gálát, az tudja, miről beszélek.

című regényének főhőse amolyan pitiáner amerikai egzisztencialista. (Ne feledjük, a könyv 1958-ban íródott!) És nem csupán azért, mert Sartre és Kafka műveit idézi prédikációiban.