Zene

Hendrick Weber afféle szabálytalan csodabogár a német elektronikus zenekészítők között: az évtized elejétől készülő lemezei különös tehetségről, finom ízlésről és a kompozíciók minden ízét átjáró kreativitásról tanúskodnak. Ráadásul nála nem csupán a hagyományos inspirációs források játszanak: a még Carl Craig által tökéletesített detroiti techno és az "őshonos" minimal tech/house mellett a klasszikus krautvonal elektropionírjai, no és a késő nyolcvanas évek brit shoegazer szörnyetegei (My Bloody Valentine, Slowdive, Lush) is beépülnek a zenei szövetbe.

Van az úgy, hogy az ember minél többet dolgozik, annál több az elvégzendő munka. Valahogy így képzelem el az MTA és az ELTE közös Hálózati Szövegkiadás Kutatócsoportjának működését is.

Kávéházi divatretró, emelt szintű nosztalgiazene - ki lehet találni mindenféle közelítő szókapcsolatot, a lényeg az, hogy ez az ügyes, jókedvű és jó színvonalú keverék egy korábban észrevétlen kínálati űrbe siklott bele. Korosztályos rés ez, de tágas: alighanem a harmincas évjáratok alatt kell keresni azokat, akik egyértelmű idegenkedéssel és értetlenséggel fogadnák a Budapest Bár produkcióját. Fölfelé viszont szinte nincs határvonal -, jó, mondjuk egy keményvonalas ötvenes Zappa-rajongó sem errefelé kutakodik.

A Ryan Bingham-féle alakokból minden repülőtéri különterem őriz néhányat: ők azok a halandóktól finom tejüveg fallal elválasztott idegen lények, akiknek a homlokán ott virít a megkülönböztető jelzés: executive. Etetni és simogatni tilos, megközelíteni csak saját felelősségre.

Cserhalmi György nemrég Dés-Bereményi-slágerek értő tolmácsolójaként lépett színpadra, s íme, énekhangja Makk Károly új filmjében is főszerephez jut, a sírva vigadós regiszterben hallhatunk tőle több nótát, egyet rögtön a film elején, csak hogy tudjuk, hova érkeztünk. Hová-hová, természetesen a korrupciótól barázdált, zsíros magyar tájba, a komák, sógorok, atyafiak és egyéb minden hájjal megkent rokonok földjére, ahol a frissen hivatalba lépő polgármester nem titkolt vágya, hogy két nóta közt "kötelet rakjon a rohadt korrupt banda nyakába." Hát ilyen ember a polgármester;

Idén Dánia lesz a Budapesti Tavaszi Fesztivál kiemelt vendége. A Danish Arts Agency jóvoltából a pár hét múlva Pestre látogató együttesek közül kettőt még saját otthonában láthattunk fellépni.

Na, most azt nem lehet mondani, hogy nincsen darab - hiszen darab minden vagy bármi, amit színre visznek. Ez pedig a színen van. És olyan erős szöveg, hogy kritikus legyen a talpán, aki stilárisan le tudja vakarni magáról - legalább annyi időre, míg erről ír.

1963-ban szüleim befizettek egy társasutazásra a nagy Szovjetunióba, melynek során komoly kultúrsokkban részesülhettem. Az Ermitázsban Matisse Tánc és Zene című hatalmas pannóit megpillantva - nem túlzás - azonnal megértettem, mi a képzőművészet. Habár frissen megvilágosodott elmémről rögtön le is peregtek az idegenvezető szavai, nem tagadom, idomított jótanulósággal csak befogadtam ezt-azt, például: hogy miközben a léha Scsukinok vagy a melankolikus Morozovok (mindkét család tőkés vérszipolyok klánja volt, de legalább nem oblomovista, teszem hozzá most) vagyonokat dorbézoltak el párizsi és Azúr-parti atelier-kban és műkereskedésekben, a Patyomkin páncéloson kukacos húst kaptak a matrózok, az orosz jobbágy pedig rabszolgaként gürcölt, valamint a zölddel, kékkel, vörössel megfestett vásznak a burzsoá hedonizmus rettentő harci zászlajai.

A frissen ébredt Jessica Albát (29) meggyűrűzi Ashton Kutcher (32), akinek Jennifer Garner (38) a legjobb barátnéja, de Jennifert az ág is húzza, meg Patrick Dempsey (44), mert Patrick nem az, akinek mondja magát, de Anne Hathawaynek (28) sem egészen tiszta a lelkiismerete, midőn Topher Grace (32) mellett ébred, még jó, hogy Queen Latifah (40), a főnök asszonya jól átlát rajta, de senki sem olyan éleslátó, mint Hector Elizondo (74) és Shirley MacLaine (76), akik egy egész emberöltőt leéltek egymás mellett, de Valentin-napon őket is érik meglepetések, hát még Julia Robertset (43), a távoli szolgálatból hazatérő katonanőt, aki Bradley Cooperrel (35) utazik egy gépen, miközben valahol lent, Los Angelesben Jamie Foxx (43) pacsizni tanítja Jessica Bielt (28), miközben Kathy Bates (62) kétszer is felhúzza a szemöldökét. Garry Marshall (76) aggkori őszikéje a jancsói utat járja be: haverok és havernők lépnek a kamera elé, s míg egyik szemükkel tisztelegnek a nagy öregnek, a másikkal magukat adják valami kis habos-szerelmes, valentinos-egymásratalálós történet ürügyén.

A szerző harmadik verseskötete a cím ígéretének megfelelően mintegy albumba gyűjti az egyes szám harmadik személybe transzponált "én" élményképeit a futás ("kocogás") kapcsán. A primer élmények mindig továbbgördülnek, túlfutnak önmagukon, belső utakat nyitnak meg, melyek egészen sajátos privát mitológiát építenek a lakótelepi tó köré (itt fut hősünk), melynek mélyén angyal (is) lakik; s mint minden rendes mítosz, ez sem nélkülözi a jótékony homályt és olykor az ellentmondásosságot - ezek azonban e versvilág fontos tényei. Szerencsére a versek címéből ezúttal elmaradt a folyóiratközlésekben használt "Futó-" előtag, s a könyvén kívül csak a ciklusok címeiben maradt meg - így viszont kifejezetten izgalmassá válik a dolog: mit és hogyan lehet kezdeni olyan egyszerű (már-már banálisnak ható) címekkel, mint például bűn, szív, szent, isten vagy szerelem.

Mélységes mély a kávéházi múltak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek? A boldog békeidők és az utána következő békétlenek majd újboldogok fővárosi kávéházkultúrájával és mulatozási szokásaival foglalkozó kiadványok számát tekintve valóban egy mélységes mély kúttal lehet dolgunk, melyből időről időre újabb adalékok és személyes megközelítésű múltbejárások kerülnek elő - az ilyenkor megszokott illusztrációkkal, ismert és kuriózumértékű fotó- és képanyaggal.

című operája a frivolitás és a melankólia különleges elegye. És még sok minden más: búcsú a múlttól, stílusjáték és hommage a Mozart.

Tavaly nyáron jelent meg a Cartaphilus kiadó remek zenei sorozatában (Legendák élve vagy halva) a Nirvanáról szóló könyv (Everett True munkája), amely néhány apró hibától eltekintve olvasmányosan és kritikus szemmel idézte fel a grunge hőskorszakát és legfontosabb zenekarát. Ehhez képest a grunge kettes számú alakulatáról decemberben megjelent kötet inkább hasonlít egy korabeli újságcikkekből összeollózott felszínes gyűjteményhez, mint egy meghatározó rockzenekar történetét és jelentőségét összefoglaló, tisztességes munkához.

Ken Loach, a szociálisan érzékeny nemzetközi filmkészítés örök Vankóné Dudás Julija ezúttal egy 2007-es - szintén naiv - művével keresi az inkább otthon mozizók kegyeit. Ám míg neves galgamácsai pályatársa inkább "szülőföldje népszokásait, az ott élő emberek ünnep- és hétköznapjait örökítette meg" (tegyék a szívükre a kezüket, mikor jártak utoljára a Búsuló Juhászban?), addig Loach ezúttal a szülőföldjére - legálisan, de inkább illegálisan - érkezők hétköznapjait ábrázolja csak (mind a hetet).