Zene

Áll Joseph Fiennes mélységesen megrendülve egy totálkáros autó horpadt tetején, s épp szemrevételezi a nemrég bekövetkezett világvégét. 9/11-szerű jelenetek mindenhol, ahová csak aggodalmas FBI-tekintete elér, füstölő felhőkarcolók, por és hamu, alkalmi boltfosztogatók és egy kóbor kenguru (ezúton is üdvözöljük a szép emlékezetű 12 majmot) jelzik; mindannyiunk közös ismerősének, a sarkon kántáló hajléktalannak igaza volt, amikor eszelős jóslatában a világvégéről hadovált. Kicsi, kezdő világvége a miénk, gyerek még a nagyok (a mozikban most futó 2012 és társai) között, nem is tart tovább 2 perc 17 másodpercnél. Ebben a két percben viszont alaposan megkavarja a fejeket, a mondott időtartamra ugyanis az emberiség kollektíve eszméletét veszti, s boldog-boldogtalan belepillanthat saját, hat hónappal későbbi jövőjébe. Innen a cím is: a flashback mintájára e kicsiny látomások flashforwardként épülnek be a sorozatban szereplő emberiség köznyelvébe. Mindenkinek van ilyenje, a cukrásztól az elnökig (a kengurut senki sem kérdezi), de a mi legfőbb vezérlő fonalunk Fiennes és b. neje látomása. Előbbiben az FBI-ügynök élete forog veszélyben, utóbbiban az asszony intéz szerelmes szavakat egy félmeztelen idegenhez. Szellemes fogás a koncepció részévé tenni a majdani sorozatfinálé bereklámozását, hisz lépten-nyomon annak a bizonyos végzetes napnak a történéseiből látunk előzeteseket. Itt valóban a végkifejlettel kellett kezdeni a sorozatírást, s onnan visszafelé haladni, ám, hogy milyen messze még a vég, az csakis attól függ, hány évadra sikerül majd megrendelést szerezniük a producereknek.

Ma már "a nagy átlagnak" sem kell magyarázni, hogy a rajzfilm nem feltétlenül takar mesefilmet. Lelkiismeret-furdalás nélkül kijelenthetjük, hogy pár egész estés, a startnál eleve kismillió multiplexben forgalmazott Disney-Pixar-mű kivételével a rajzfilmek zöme felnőtteknek szól, s szándékaik szerint legalábbis elgondolkodtató munkák. Hogy miért választja valaki ezt a kifejezésmódot és látványvilágot? Talán amiért Brecht a betétdalokat: az animáció úgy szembesít és ábrázol, hogy közben épp a látvány segít valamennyire eltávolodni a tárgyától; kódnyelv, ahol a nézőnek le kell fordítania a történetet. 2009-re elmondható, hogy a többéves tendencia - a digitális animáció agyba-főbe nyomatása - mostanra csillapodni látszik: az idei rajzfilmes termés esetében a 3D is csupán ott érhető nyomon, ahol meg lehet magyarázni, értsd, "ahol tartalmilag is erősen indokolt". Visszatérőben vannak a gyurma- és bábfilmek, s örvendetes (mérsékelten) "új irányként" felütötte a fejét több technika kombinációja - mint mondjuk a grafikai animáció ötvözete a szitával. Ami pedig az idei termés közlendőit illeti: a mondandó melankolikusabb, mint valaha, hacsak azért nem, mert maga a világ is olyanabb.

Volt annak valaha valami híre, hogy Shrek szamarának - feltehetően derekas szórakoztatási teljesítménye jutalmaként - kinéz valami spin-off. Nos, ha ez lett az (végtére van itt némi produceri szintű összeműködés), az egyik szemünk sír, a másik meg nevet. Egyfelől: megúsztuk ennyivel. Másfelől megúszhattuk volna simán, e nélkül is. Hisz a műremek a szerencsétlen sorsú olasz és spanyol gyerekek 2007-es karácsonyfája alól vergődött - idestova két esztendő alatt - mihozzánkig. Tessék mondani, miért?

Bajusz, pulóver, pecsétgyűrűt szétfeszítő, ujjnak csúfolt húsdarab. Valahol itt kezdődik a luxus egy izmos szupersztár számára; egy kicsit szembemenni az érvényben lévő imázzsal, nindzsacsillag helyett névjegykártyával dobálózni, vacsorára hazaérni, és házipapucsban mutatkozni. Ha valaki, hát Matt Damon mindenképpen kiérdemelte, hogy ünnepelt halálosztóként Philip Seymour Hoffman színészi kellékei között válogathasson, s hogy még nagyobb legyen a móka, eljátsszon egy mozihősszerepre ácsingózó, sorosan gombolt hivatalnokot.

A Fiatal Képzőművészek Stúdiójának éves díját 2008-ban Csáki László és Esterházy Marcell kapta. A háromtagú zsűri indoklása szerint "különösen kiemelkedő színvonalú" művészi teljesítményükért, a csoportos és egyéni kiállításokkal elért nemzetközi sikerekért és a magyar művészeti élet alakításában való részvételükért. Ebben az érvelésben a "nemzetközi" varázsszava tűnik a leghangsúlyosabbnak, mert ez a magyar képzőművészek, kurátorok, kritikusok és minisztériumi bürokraták közös neuralgikus pontja. Sikerül-e végre észrevehetővé tenni magunkat, vagy sem. Az oda vezető utat mindenki máshogy képzeli el, hovatovább azonban a mérték lesz a kérdés, az, hogy mekkora eredménynek könyveljük el a filmfesztiválokon elnyert díjakat vagy a külföldi kortárs kiállítóhelyek programjába való bekerülést.

A huszonhárom éves fiatalember korának és életkorának minden szenvedélyét belepakolta a darabba (ez most szépen ki is derül Forgách András új fordításából); Friedrich Schiller az Ármány és szerelemben nem bíbelődik sem történelmileg analóg helyzetek keresgélésével, sem a társadalomrajz cizellálásával: szabadság, szerelem, művészet, e három kell neki. Korának kliséit vetette papírra, és evidens érzelmeikkel transzparens helyzetekbe navigálja őket. Az első miniszter fia, Ferdinánd beleszeret az udvari muzsikus Miller lányába, és mivel a parti nem kompatibilis elemekből áll, összeesküszik ellene a világ. Schillernek a dramaturgiát ugyan forszíroznia kell kissé, amennyiben számos tényezőnek kell véletlenül összejátszania ahhoz, hogy bekövetkezzék a tragédia, ami egyáltalán nem lóg a levegőben; ha ugyanis Ferdinánd nem oly süket és vak, hogy csak a saját fülének és szemének nem hisz Lujzája hűségét illetően, vagy ha nem kapkod annyira a limonádé összemérgezésével, akkor boldogan borul össze a két szerelmes fiatal. De hát romantika vastagon: nem borul össze, hanem meghal. Alföldinél: összeborul és meghal - naná, hogy rápakol egy lapáttal Schiller halmazára.

M. Night Shyamalan tavaly azzal igyekezett frászt hozni a publikumra, hogy lesből lefilmezett (s így növényjogaiban mélyen megsértett) egy csomó fűt, fát s bokrot, majd úgy mutogatta őket, mint ádáz ellenségeinket, melyek bosszúból a sok szennyezésért, öngyilkosságra ösztönző gázokat eregetnek miránk, bűnös kipufogókra - nos, ezek után tényleg nem maradt más, mint visszatérni a horror alapjaihoz.

Hamvas Béla A bor filozófiája című könyve valószínűleg eddig is sokakat ihletett már meg azzal a kijelentésével, hogy inni bármikor, bárhol és bárhogyan lehet. Ugyanakkor Hamvas azt is mondja, hogy ugyanezt magas borokkal csakis a legnagyobb rendben, terített, virággal díszes asztalnál, Pindarost, Keatset olvasva tegyük.

címmel mutatta be új darabját Duda Éva, akit az utóbbi években leginkább a Közép-Európa Táncszínház, a MU Terminál és a Szegedi Kortárs Balett társulatának alkalmi koreográfusaként ismerhettünk. Amolyan vándorcsillag ő, jó időkben bukkan fel új előadásokkal, felderíti intellektuálisan is a kortárs tánc egét, tükröt tart kicsit, aztán meg egy időre eltűnik.

Bár többnyire elkerülték a trendek, vagy éppenséggel ő maga kerülte el ezeket, a jövőre tizenöt esztendős skót Idlewild életműve megbízható, élvezetes és masszív, zenéje pedig figyelemre méltó stíluskereszteződés - adva van hát egy kicsit sem csiricsáré história, amely mellett hiba lenne szó nélkül elmenni. Főleg, ha a zenekar egy életműösszegző válogatásalbum után éppen új fejezetet nyit a pályafutásában.

A Gyakorikérdések.hu a "sírjak vagy nevessek?" dilemmák közül az egyik legkevésbé eldönthető. Egyfelől eszeveszettül vicces, másfelől viszont látlelet a mai magyar kamaszok kétségbeejtőnek tűnő állapotáról.

Ha nem tudnánk, hogy Csupó Gábor legújabb - nem animációs - fantasy filmjéhez az 1946-ban írt Fehér lovacska című, Elizabeth Goudge-gyerekregény szolgált alapul, jó okkal hihetnénk, hogy egy hollywoodi laboratóriumban összeöntögette, aztán egy közepes effektekre képes mixer segítségével összekutyulta a következőket: Híd Terabithia földjére (saját műve 2007-ből), Narnia krónikái, az 1985-ös Legenda (Tom Cruise-zal a főszerepben) és a Charlie és a Csokigyár. Csupó látványosan nem akar újat mondani, csupán átismételni, ezredszer is felmondani, hogy a világ - amíg azt gőg és gyűlölet irányítja - az örök sötétség, a Hold birodalma felé tart. Így Maria Merrywaether-nek, az árván és szegényen maradt leánynak - ő a legújabb kiválasztott Holdhercegnő - sincs más küldetése, mint megmenteni és megváltani Holdföldét két család, a Merryweatherek és a De Noirok ősöktől eredő, értelmetlen acsarkodásától.

A 2000-es évek legjelentősebb amerikai noise-rock zenekara vitán felül a providence-i Lightning Bolt duó volt, amely a szélsebes, nehezen követhető ritmusokban ropogó dobokból és a csellóhangolású, negyedik húrként bendzsóhúrral felszerelt, röfögősre-sivalkodósra torzított basszusgitár hangjaiból egybefolyatott, újszerűen tömény, izzóan fehér, ferde zenei humorral bőségesen megszórt zajmasszájából kétszer is tökéletes építményt formázott az évtized közepén (Wonderful Rainbow, 2003; Hypermagic Mountain, 2005). A zenekar négy év után most megjelent új lemeze előtt a legfőbb kérdés csakis az lehetett, hogy vajon a karneváli zsibongás e két védőszentje kísérletet tesz-e a fokozhatatlan meghaladására vagy sem.

című darabját hozta el hozzánk a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata, Tompa Gábor rendezésében. A produkciót jóval megelőzte a híre: fesztiváldíjak, hangos sikerek kísérik a bemutató óta. Tompa a műsorfüzetben érdekes koncepcióról számol be, de az előadás izgalmasabb.