Ha valaki egy, két, x évvel ezelőtt ilyen-olyan okból kihagyta mondjuk a Les Hurlements d'Léo, a Rotfront, a Gotan Project, az Oi Va Voi vagy Goran Bregovic budapesti fellépéseit, beleértve a szigetieket is, akkor most itt az alkalom pótolni. Ha valaki meg olyan nagyságokkal szeretne találkozni, akiket eddig nem vezérelt ide a sorsuk, az most megragadhatja a lehetőséget: jön Sly & Robbie, Cheikh Loö, az AfroCubism és a Cowboy Junkies. Akit meg irritál minden, ami Európa, Afrika, Amerika és ezek kreatív közeledése, az zárja be magát a Magyar Szigetre.
augusztus 10.
szerda
Az ébresztőt a LaBrass Banda rezesei fújják, mindenféle nem német ritmusok fölé, s fényes kedvükben még rappelnek is hozzá bajor dialektusban. Van rá esély, hogy a Bierzelttel (sörsátor) indítsanak, ahogy utánuk a francia Les Hurlements d'Léo is rögtön rátérhet a Bordel de Luxe (vagyis a luxusbordély) világára - alkohol és erkölcsi fertő, helyben vagyunk. De a java ezután jön. Valószínűleg soha vissza nem térő esélyt kínál a maga modernizált és külföldi hatásoknak kitett flamencója élvezetére a barcelonai Ojos de Brujo, amely tavalyi válogatásalbuma, a Corriente vital 10 a–os és tizenöt évi hajtás után a dolgok pillanatnyi állása szerint búcsúturnén járja a földrész fesztiváljait.
Ám az igazi nagy találkozást mégiscsak az AfroCubism ígéri, ha visszafogottabb tempóban is, mint az elé beosztott európaiak. Tudnivaló, hogy a Buena Vista-projekt egyik virága ez: összehozták az Eliades Ochoa vezette kubai Grupo Patriát néhány mali muzsikussal, mint Bassekou Kouyaté és Toumani Diabaté. Meg nem ismétlődött a Buena Vista csodája, azonban szépen működik a dolog. Marton kolléga hosszú, de roppant unalmas számnak nevezi ugyan az AfroCubism albumot nyitó Mali Cuba című instrumentálist (MaNcs, 2010. december 2.), szerintem viszont ez az öt és fél perc éppen hogy az egész kísérlet életképességét bizonyítja. Betessékel egy barátságos világba, megadja a következő óra alaphangját, amelyben dalról dalra, olykor egy szerzeményen belül is vándorolnak a hangsúlyok, hol Mali, hol Kuba viszi a prímet, de olyan szervesen illeszkednek egymáshoz, hogy az ember bele se gondol: köztük egy óceán. "Igazi afrikai naplemente-hangulat, nagyon megnyugtató, nagyon szeretek ilyen zenéket hallgatni, nektek is ajánlom!" - pötyög bele a cikkbe Sz. Eszter (16), akit az íróasztalomhoz csalt a laptop csenevész hangszóróján keresztül is csillogó mali gyöngyszemek egyike. Hát még milyen lesz élőben...
augusztus 11.
csütörtök
E napon a mesebeli Északdél-Keletnyugat-Közép-Európa nyílik meg a Sziget népének: a vízum- és akadálymentes bulizóna, ahol nem történelmi hátrány, hanem kifejezetten előny, ha máshonnan jössz és másféle nyalánkságokat - ételt, italt, ritmust, dallamot - kotorsz elő a batyudból, mint a szomszédod, a lényeg, hogy beleisztok egymás üvegébe, beleszívtok egymás füstölni valójába, belegajdoltok a másik nótáiba, hajnalban aztán valaki csak hazatámogat (a másnapi fejfájást és a rögvalóság randa részeit most hagyjuk). Mindehhez az idén feltűnt Shtetl Superstars és idősebb rokona, a berlini Rotfront, közöttük pedig Lajkó Félix és Palya Beával megerősített zenekara húzza a talpalávalót.
A káeuromix után egészen más tánc jön: az önfeledt ugrabugra koreografált lépéseknek, forgásoknak, öleléseknek, perdítéseknek adja át helyét. Tangózni nem tud akárki: nemcsak folyékony és ritmikus fűtőanyag kell hozzá, hanem gyakorlás is. Meg érzelmi töltés. Lassan évtizede már, hogy az évszázados argentin hagyományt az elektronika korába konvertálta a párizsi Gotan Project, és afféle világzenei prototípust produkált, átütő és megérdemelt sikerrel. "Valamilyen okból váratlanul és mágikus módon találkozott a zenénk a közönség fülével" - nyilatkozott az Argentínából Párizsba települt Eduardo Makaroff (MaNcs, 2003. április 24.). A három elegáns úriember akkor még a La Revancha del Tangóval járt Budapesten, ezúttal a tavaly elkészült Tango 3.0 verziót túráztatják egy ragyogó énekesnő és színpadi táncosok társaságában - a mágikus találkozáshoz most is minden feltétel adott.
augusztus 12.
péntek
Szlovéniából Magnifico, itthonról a Muzsikás és a szinte hazajáró brit Oi Va Voi fellépése keretezi a fesztivál csillagóráinak egyikét: Sly & Robbie még nem szerepelt Magyarországon, hozzájuk fogható jamaicai ászok meg épp elég ritkán fordulnak meg mifelénk ahhoz, hogy akár soha vissza nem térő vendégként fogadjuk őket. Tisztelettel és várakozással, hiszen róluk szólván lehetetlen nem belemerülni a reggae-történelem elmúlt négy évtizedébe. Sly Dunbar, a dobos és Robbie Shakespeare (ha úgy tetszik: Basspeare), a basszusgitáros jóval több mint rutinos ritmusszekció: a világ legmarkánsabb produceri márkaneveinek egyike az övék. Itt jószerivel fel lehetne sorolni bárkit, aki Jamaicában mikrofont fogott a kezébe, hogy énekeljen, vagy monoton ritmusban hadarjon, plusz melléjük egy raklapnyi nemzetközi popsztárt, aki a karibi referenciák után rájuk bízta lemeze zenei alapjait. Cégük, kiadójuk a Taxi: rengeteg fuvarjuk akad, és az utas biztos lehet, hogy a sofőrök eljuttatják oda, ahová menni óhajt, szerencsés esetben pedig olyan helyre is, ahová legfeljebb titokban vágyik.
Sly & Robbie mindent tud a klasszikus roots reggae-ről és dubról, bármikor felidézik a 70-es éveket, ám pont azért lett belőlük az, ami, mert nem ragadtak le ott, hanem mentek előre. Ma talán már nem ők szabják meg az irányt, de nyitottak az újdonságra, otthon vannak a ragga és a dancehall vidékén is. Eszembe se jutna azt állítani, hogy ismerem a teljes életművüket, mint a tenyeremet, de azt tudom, hogy a 80-as évek elején fantasztikusan elkapták a fonalat, az ember Sly & Robbie hangzásához viszonyítva hallgatta mások zenéit is. 'k álltak Grace Jones mögött, amikor - bocs', de húsz évvel a Gotan Project előtt - az ismeretlenségből megunhatatlan örökzölddé érlelték Astor Piazzolla szerzeményét, a Libertangót. Az ő vállukon emelkedett magasra a Black Uhuru is a Sinsemilla és a Red elkészítésével. Akkor Michael Rose volt a szólóénekes, kiválása után Junior Reid állt a helyére. A Szigeten ő lesz Sly & Robbie vendége.
augusztus 13-14.
szombat-vasárnap
A hét végére jóformán minden jut, ami fülnek, szívnek, lábnak ingere. A népzene kitaposott útjáról sikeresen el-elkódorgó Csík Zenekar. Goran Bregovic mennybe és pokolba kísérő bandája. A remek Debout sur le Zinc, a francia zenekarokat megbízhatóan jellemző sokszínűség és vitalitás elegyével. Két táncba hívó latinos produkció: a londoni SkaCubano retrós kavalkádja és a kolumbiai Choc Quib Town hiphoppal összerázott stíluskoktélja. Cheikh Loö, az afrolatin kapcsolat szenegáli kiválósága. Meg egy ritka erős kanadai kontingens: Socalled, Cowboy Junkies. E négy utóbbi különösen csábító programot ígér vasárnapra. Socalled, született Josh Dolgin újabb dolgairól nemrég írtunk (MaNcs, június 2.), legyen itt elég annyi, hogy a sodró hiphop és elektro-funk mellett már-már zavarbaejtően sok minden van benne, sose tudhatod, mit hoz a következő öt perc - csak azt, hogy a maga módján minőséget. Meglepetést talán nem tartogat Cheikh Loö fellépése, viszont abban biztosak lehetünk, hogy maradéktalanul hozza az afrikai élmezőnytől várható örömzene élményét. Cheikh Loö bemutatkozó albuma óta büszke tagja ennek az elitnek (MaNcs, 1997. október 30.), bő évtizedbe telt csak, mire ideért - semmi ez a Cowboy Junkies közel 25 évéhez képest. Ezért hát bármiként alakul is, a világzenei program aligha zárulhatott volna méltóbban, mint velük.
"Bárkitől készítenénk feldolgozást. A blues és a country még ma is nagy hatással van ránk, és ez így is marad. Szerintem a befolyások soha nem szűnnek meg (...), de az is elképzelhető, hogy mai együttesektől vennénk át valamit" - nyilatkozott berlini tudósítónknak Michael Timmins, a zenekar gitárosa a Lay It Down megjelenésekor (MaNcs, 1996. május 30.). Az már a hatodik albumuk volt, jócskán az 1986-ban bluesfeldolgozásokkal indító Whites Off Earth Now!! és a feldolgozásokat saját szerzeményekkel vegyítő, 1988-as The Trinity Session után. Ez utóbbinak simán ott a helye minden idők legjobb élőben rögzített albumai között. Irreális lenne ehhez fogható bensőséges légkört remélni szabadtéren, nyilván ők sem erre készülnek. 2007-ben újra felkeresték a torontói Trinity-templomot, de persze a Szigeten az ott fölvett élő album (Trinity Revisited) kitüntetett pillanatai is reprodukálhatatlanok: szép lenne együtt látni, hallani Margo Timmins és az egykori 10.000 Maniacs szólistája, Natalie Merchant énekét, de nem megy, egyszeri vendégség volt az. És szellemében lehet csak jelen ama koncert másik vendége, Vic Chesnutt is: a mozgássérült gitáros-énekes 2009-ben elhunyt. Az idézett Narancs-interjúban fölvetett eshetőséget megvalósítván az ő dalait dolgozta fel legfrissebb albumán (Demons) a Cowboy Junkies: újra megmutatták mesteri képességüket, ahogy a maguk világába beépítik másokét. Nem állhatom meg, hogy vissza ne kanyarodjak az első Trinityhez: ottani Elvis-feldolgozásuk megunhatatlan, felülmúlhatatlan, egyszerűen el nem tudom képzelni, hogy Margo Timmins suttogása ne varázsolna Blue Moont Óbuda fölé.
Koncertkezdési időpontok: 17.00, 18.15, 19.45, 21.30.
