Sokan egyetértenek abban, hogy az idei Sziget felhozatala nagyságrendekkel felülmúlja a tavalyi színvonalát, még akkor is, ha nem sikerült idecsábítani az Arcade Fire-t, a Foo Fighterst és az Arctic Monkeyst, az eredetileg a programtervezetben szereplő Amy Winehouse pedig tragikus halált halt. Így se kevesen vannak azok, akiket mindenképp érdemes megtekinteni.
augusztus 10.
szerda
Kicsit furcsa, hogy az Empire Of The Sun a Burn Party Arénában lép fel, hiszen simán odaférhettek volna a Nagyszínpadra vagy az A38-Wan2 sátorba, még akkor is, ha az ausztrál duó zenéje alapvetően elektronikus elemekből áll össze. Vannak, akik szimpla MGMT-utánzatként gondolnak rájuk - ha Luke Steele és Nick Littlemore kettőse mondjuk egy évvel korábban érkezett volna, akkor pont fordított lenne a helyzet. Eddig egy lemezük jelent meg, a brutálisan sci-fis borítójú Walking On A Dream, rajta többek között a We Are The People című megaslágerrel. Aki elképesztő kosztümökre, sminkekre és földöntúli látványvilágra vágyik, az mindenképp préselje be magát a sátorba, ami, mint tudjuk, soha nem könnyű feladat (Burn Party Aréna, 19.30). Ráadásul azon a helyszínen olyan ritka jelenség a pontos kezdés, mint a magyar válogatott focimeccse végén az öröm, de a legnagyobb probléma nem is ez, hanem hogy szinte ugyanabban az időpontban zajlik a Nagyszínpadon egy másik nagyon fontos koncert.
A szóban forgó zenekar az Interpol (Pop-Rock Nagyszínpad, 19.45), amely már a negyedik lemezénél, illetve a harmadik basszusgitárosánál tart, hiszen Carlos D. tavalyi távozása után már David Pajo sincs a zenekarban. Utóda a szintén nem hivatalos tagnak tekinthető Brad Truax, és élőben van még egy vendég a színpadon, ez pedig nem más, mint a billentyűket megszólaltató és vokálozó Brandon Curtis, aki civilben a Secret Machines frontembere. Ezen sorok írója látta a még Pajóval fellépő Interpolt tavaly ősszel Bécsben, és bármennyire is fájó volt Carlos D. játékának és karizmájának a hiánya, az együttes nem vesztett az erejéből, még úgy sem, hogy a 2010-es, cím nélküli album (MaNcs, 2010. szeptember 9.) nem ütötte meg az első három mű színvonalát. Az együttes elveszítette ugyan egyik kulcstagját, de legnagyobb örömükre a Joy Divisiont egyre kevesebben emlegetik már velük kapcsolatban - a mindig elegáns zenészek állítólag még mindig furcsán rángatózni kezdenek, ha a környezetükben valaki kiejti a zenekar nevét. Egyvalami azért biztos: az Interpol ma is egyértelműen talpig fekete öltözetben élvezhető a legjobban.
A Pulpról külön írásban teszünk említést, és miután az ő fellépésük véget ér, kényelmesen át lehet sétálni az A38-Wan2 Színpadhoz, ahol 23.30-tól játszik a Hurts. Theo Hutchcraft és Adam Anderson duója tavaly került fel a popzenei térképre a Happiness című albummal. Egy olyan együttesről van szó, amelyet ha időgéppel visszarepítenénk 1986-ba, és felléptetnénk a Peter's Pop Show-ban, senkinek nem tűnne fel, hogy egy negyedszázaddal későbbi zenekarról van szó, akár a ruhákat, akár a hangzást vesszük figyelembe. Letagadhatatlan a Heaven 17, a Human League, a korai Depeche Mode és a szintén korai Tears For Fears hatása a manchesteri srácokra, akik élőben komplett zenekarral, bizarr ruhába öltözött csajokkal és néha operaénekessel (!) kiegészülve lépnek fel. A Szigeten biztos felcsendül a remek dallamú Evelyn, a lemezen Kylie Minogue-gal előadott Devotion és persze a nagy sláger, a Wonderful Life, ami - nyolcvanas évek ide vagy oda - szerencsére egyáltalán nem emlékeztet Black borzalmas dalára.
augusztus 11.
csütörtök
Viszonylag ritka az olyan kurrens zenekar, amelyik négy év alatt háromszor lép fel Magyarországon, márpedig a Kasabian (Pop-Rock Nagyszínpad, 19.45) ebbe a kategóriába tartozik. A 2007-es Petőfi csarnokbeli koncert és a tavalyi szigetes fellépés után ismét itt van a Tom Meighan frontember és Serge Pizzorno gitáros-dalszerző-énekes vezette együttes, amelynek negyedik, Velociraptor! című albuma szeptemberben lát majd napvilágot. A köztudottan stadionambíciókat dédelgető zenészek jó úton haladnak álmaik megvalósítása felé: a 2004-es, cím nélküli bemutatkozás, a 2006-os Empire és a tavalyelőtti West Ryder Pauper Lunatic Asylum egyaránt szakmai és közönségsikernek bizonyult, tele bombasztikus slágerekkel. Úgyhogy ha a Kasabian tagjai azt akarják, hogy a közönség jobb szájízzel távozzon, mint a tavalyi enervált koncert után, akkor az új számok mellett mindenképp érdemes eljátszaniuk a Club Footot, a Cutt Offot, a Shoot The Runnert, a Vlad The Impalert és a közönségénekeltető L.S.F.-et is.
augusztus 12.
péntek
A pénteki napot érdemes a British Sea Powerrel indítani (Pop-Rock Nagyszínpad, 16.30). A hattagú brightoni együttes nagyszerű koncertzenekar hírében áll, de azért a lemezeik se rosszak, kezdve a 2003-as debüttel, a Decline And Fall Of British Sea Powerrel, mely szép lassan Anglia legjobban őrzött titkává avatta őket. A 2005-ös folytatás (Open Season) az első album szájhagyomány-alapú felfutása miatt már egész jó mennyiségben fogyott, a három évvel későbbi, eddig talán legjobb lemezüknek tekinthető Do You Like Rock Music? pedig még a top 10-et is megjárta. Közben készítettek filmzenét egy régi dokumentumfilmhez (Man Of Aran), idén januárban pedig kiadták legújabb albumukat, a Valhalla Dancehallt, amin szerencsére semmilyen dancehall hatás nem tapasztalható, hiszen az eddig megszokott hatások érvényesülnek rajta: a még vállalható Coldplay, a gazdag rokon Elbow, a titkos kedvenc Echo & The Bunnymen és a furcsa módon soha nem igazán befutó Doves mind ott vannak a BSP-ben.
Egyből utánuk lép színpadra a Skunk Anansie (Pop-Rock Nagyszínpad, 18.00), amelynek szintén ez lesz az első magyarországi koncertje (az énekesnő Skin szólófellépése nem ér!). Igazi kilencvenes évekbeli zenekarról van szó, hiszen a kopasz frontcsaj vezette együttes nagyjából együtt indult a britpoppal - de keményebb zenét játszott, mint a többi zenekar, ezért őket a britrock kategóriába sorolták, bármit is jelentsen ez. Az első két albumuk (Paranoid And Sunburnt, Stoosh) elég komoly sikert aratott, és még az 1999-es Post Orgasmic Chill sem maradt visszhang nélkül, de a domina megjelenésű Skin által csak csiklórocknak nevezett hangzás a XXI. századba érve már kevésbé hatotta meg a közönséget, és a zenészek is megérezték ezt, így beszüntették a Skunk Anansie-t. Igazi feloszlott zenekarhoz méltóan nyolc év különlét után a reunió mellett döntöttek, aminek az eredménye előbb egy válogatás, majd egy új lemez (Wonderlustre) és persze töméntelen turnézás lett; ennek köszönhetően hallhatjuk mi is végre a Brazent, a Hedonismöt, az All I Wantot és a többi 90-es évekbeli rockhimnuszt.
Még egy érdekes ajánlat erre a napra a svédországi Peter Bjorn And John (A38-Wan2 Színpad, 20.10), akiket 2006-os befutásuk előtt még a hazájukban sem sokan ismertek, legalábbis ami első két munkájukat (Peter Bjorn And John, Falling Out) illeti. Aztán elérkezett a 2006-os év és az a bizonyos fütyülős sláger (Young Folks), ami a tökéletes iskolapéldája volt annak, hogy hogyan lehet egy zseniális számhoz katasztrofálisan béna videoklipet készíteni. Hogy nem egyszámos zenekarról van szó, azt jól bizonyította, hogy akkori lemezük, a Writer's Block tele volt sok egyéb fülbemászó dallal, melyek a klaszszikus angolszász dalszerzői hagyományokat kiválóan ötvözték a híres skandináv popérzékenységgel. Sajnos a folytatás már nem lett ennyire érdekes: sem az instrumentális Seaside Rock, sem a következő hivatalos sorlemez, a Living Thing nem ütötte meg a mércét; még szerencse, hogy az idei Gimme Some megint egy kicsit jobban sikerült. A szólóban is próbálkozó Peter Moren, a producerként is egyre komolyabb nevet szerző Björn Yttling és az experimentális komolyzenében is utazó John Eriksson fellépése tehát nemcsak a Young Folks miatt ajánlott.
augusztus 13.
szombat
Két igazi angol produkcióval kezdünk ezen a napon. Első körben Kate Nash (Pop-Rock Nagyszínpad, 18.00): az ízes brit akcentussal éneklő, amolyan durcás, de aranyos kategóriába tartozó, félig ír énekesnő még csak 24 éves, és köztudott, hogy egy balesetnek köszönheti a karrierjét. Miközben lábadozott, az édesanyja vett neki egy gitárt, ő pedig megtanult játszani és dalokat írni - a végeredmény pedig egy number one album és több kislemezsláger lett. Még abban a korban indult be a karrierje, amikor a MySpace igazi kiugrási lehetőséget biztosított: ott figyeltek fel rá különböző menedzserek. Aztán jött is a szerződés egy nagy kiadóhoz (Fiction), a Made Of Bricks pedig letarolta a listát, nem beszélve a Foundations című maxiról, és erős dialektusa ellenére még némi amerikai sikert is elkönyvelhetett. A közben Ryan Jarmannel (The Cribs) randizni kezdő Nash szép lassan elkészítette a jóval motownosabb hangzású és jóval sikertelenebb folytatást is (My Best Friend Is You), melynek turnéja most a Szigetet is érinti.
Közvetlenül utána lép színpadra a Kaiser Chiefs (Pop-Rock Nagyszínpad, 19.45), amely visszatérő vendég: ki ne emlékezne, hogyan üdvözölte ugyanitt a közönséget Ricky Wilson frontember egy vidám "Helló, Bukaresttel" (ami továbbra is holtversenyben van a suttyó színpadi dumák első helyéért a Hungary-hungry asszociációval). Utána szó volt róla, hogy saját koncertet is adnak nálunk, de a döbbenetes módon a sportarénába meghirdetett fellépés elmaradt. Amúgy nehéz megítélni Wilsonékat, hiszen egy zseniális lemezzel, a borítójában Rákóczi Ferencet is megörökítő és az akkori korszellemmel szembemenve nem a Joy Divisiont, hanem a Blurt, a Madnesst és a Clasht megidéző Employmenttel indult a karrierjük, és még a második lemezük (Yours Truly Angry Mob) is rendben volt, annak ellenére, hogy a Rubyt túl sokat hallhattuk róla. Az egyértelmű alászállás a 2008-as, szimbolikus című Off With Their Headszel kezdődött, és a pár hete kiadott The Future Is Medievalon is folytatódott, hiába találta ki a zenekar, hogy mindenki állítsa össze a saját magának megfelelő számlistát. A korai dalok ismeretében azért vétek lenne kihagyni őket.
augusztus 14.
vasárnap
A zárónapon ismét több koncertet ajánlhatunk, rögtön itt van például Kid Cudi, aki a Burn Party Arénában áll a közönség elé (19.30-kor). Az eredetileg Scott Ramon Seguro Mescudi névre hallgató clevelandi rapper-énekes az egyik legfelkapottabb sztár az óceán túloldalán, de azért az öreg kontinensen is egyre jobban kezd ragyogni a csillaga. A Day 'N' Nite 2008-ban errefelé is nagy sláger volt, nem beszélve a vállalhatatlanság kategóriáját szimbolizáló David Guettával közös Memoriesről. A Kanye Westtel kiváló kapcsolatot ápoló Cudi kollaborációs listája egymástól homlokegyenest eltérő előadóktól hemzseg: a fentebb említett két úriemberen kívül dolgozott már Rihannával, az MGMT-vel, Commonnal, Cee Lo Greennel, T.I.-jal, Snoop Doggal, Santigolddal, a Black Eyed Peaszel, Jay-Z-vel - talán csak Fásy Ádámmal nem. A Man On The Moon első és második részének dalai, no meg a többi sláger ugyancsak fülledt hellyé varázsolja majd az óriássátrat - a nagy tömegre való tekintettel érdemes előbb odaérni.
Marina Diamandis és zenekara, a Marina & The Diamonds tűnik a nap legizgalmasabb fellépőjének (A38-Wan2 Színpad, 20.10). A félig görög származású walesi hölgy tavaly robbant be a popvilágba, amikor a nagy presztízsű BBC Sound szavazáson a második helyet kaparintotta meg Ellie Goulding mögött. (Fontos megjegyezni, hogy a Diamonds elsősorban nem is Marina kísérőzenekarának a neve, hanem sokkal inkább a rajongókat fedi.) A Blondie-tól, Kate Bushtól, PJ Harveytól, Madonnától, Patti Smithtől és Tom Waitstől, de elsősorban Daniel Johnstontól merítő hölgy Family Jewels című tavalyi debütalbumának billentyűalapú new wave-es dalai, különösen a Hollywood, az I Am Not A Robot és az Oh No!, elvarázsolták a rajongókat, és meghatották a kritikusokat (a Narancsét is, lásd 2010. március 11-i számunkat). A néha a divat világába is belekóstoló és jelenleg a Max Factor reklámarcaként tündöklő Marinát jó látni és jó hallani - márpedig ez egy eléggé ritka kombináció a popban.
Végül zárjuk a felsorolást három nagyszínpados fellépővel. A National Cincinnatiből (Pop-Rock Nagyszínpad, 18.00) a fejlődőképes együttesek mintaképének tekinthető. A két testvérpárból (Dessner, illetve Devendorf) és Matt Berninger frontemberből álló ötös az ezredforduló környékén alakult, és a közvetlenül 9/11 után kiadott, cím nélküli debütje még teljesen visszhangtalan maradt, akárcsak a két évvel későbbi Sad Songs For Dirty Lovers. A 2005-ös Alligatorre viszont már egyre többen kezdtek felfigyelni, nem beszélve a negyedik albumról, a Boxerről. Úgy tűnt, hogy igazi kritikusok kedvence zenekarról van szó, de a tavalyi High Violet hatalmas közönségsikere végleg sztárzenekarrá avatta őket. A Barack Obama választási kampányában is részt vevő és a brit (The Cure, The Smiths, Tindersticks) és amerikai (Big Star, R.E.M., Wilco) elődöktől egyaránt merítő zenészek így több hasonszőrű amerikai zenekar (a Modest Mouse, a Spoon vagy a Death Cab For Cutie) után megmutatták, hogy az imázsnélküliség ellenére is lehet szívós munkával komoly eredményeket elérni. Nagyszerű dolog, hogy Magyarországon is felcsendülhet élőben az Apartment Story, a Bloodbuzz Ohio vagy a Terrible Love.
Marina Diamandisszal egy időben a másik walesi produkció a Szigeten a 2009 után visszatérő Manic Street Preachers (Pop-Rock Nagyszínpad, 19.45). Még Nagy-Britanniában is nagyon kevés az olyan zenekar, amelyik húsz éve folyamatosan jó kritikákat kap, és sok lemezt ad el, márpedig James Dean Bradfield, Nicky Wire és Sean Moore pont ebbe a kategóriába tartozik. Az ő dalaikban szinte minden megfér: a Guns N' Roses punkos hard rockja, a Pet Sounds-környéki Beach Boys elvarázsoltsága, a Queen stadionhimnuszai, a Sex Pistols energiája, a Smiths intellektualizmusa, és persze még sok minden más. Aki kint volt a tavalyelőtti koncerten, érezhette, hogy még mindig mekkora energia árad ezekből a már negyven felett járó zenészekből, akiknek akkor még egy Puskás Öcsi előtti főhajtásra is futotta. Azóta megjelent még egy lemezük, a 2009-es, a 95-ben titokzatos módon eltűnt gitáros, Richey Edwards régi szövegeit tartalmazó Journal For Plague Lovershez képest jóval poposabb, slágeresebb Postcards From A Young Man (MaNcs, 2010. október 7.), de az utóbbi koncertek programját elnézve erről kevesebb dalt játszanak mostanában, szóval ismét greatest hitsre lehet számítani: lesz If You Tolerate This, Motown Junk, You Stole The Sun For My Heart, Faster, Motorcycle Emptiness, A Design For Life és persze az elmaradhatatlan, egyszerre vicces, de azért komolyan is gondolt You Love Us.
Végül pedig következzék a szentségtörés, mert azt még talán maguk a White Lies (Pop-Rock Nagyszínpad, 21.30) tagjai sem gondolhatták, hogy headlinerek lehetnek egy magasan jegyzett fesztiválon, ráadásul pont a Manics előtt. Valamiért mégis így alakult, de azért végül is ez sem olyan nagy baj. 'k is jártak itt 2009-ben, akkor még az A38-Wan2 Színpadon léptek fel, és adták elő első lemezüket, a To Lose My Life-ot. A brit listán aranyérmet szerző lemez elsősorban a Joy Division hatását mutatta (persze ők, mint mindenki más, tagadták a párhuzamot), olyan zenekarokkal karöltve, mint a Depeche Mode, a Tears For Fears és a kései Ultravox. Míg az első lemezen a halál volt a fő témakör, addig az idei Ritualon (MaNcs, 2011. február 17.) már inkább a szerelem - a Joy Divisiont felváltotta a New Order, a gitárokat meg a szintetizátorok, így a White Lies egy picit a Hurts irányába mozdult el. Sajnos ez már nem sikerült olyan jól: az Is Love kivételével nincsenek különösebben izgalmas darabok az albumon. Ezzel együtt bízzunk benne, hogy ez a szeánsz nem fogja méltatlanul búcsúztatni az idei Szigetet.
