Zene

A hetvenes évek legvége volt a nagy idő a háborús filmek történetében: meghalt John Wayne, s elkészült A szarvasvadász meg az Apokalipszis most. Egy korszak - a gáncs nélküli, derék, bár kissé túlkorosnak ható, világszabadságért az ellen vérét bőven ontó hérosz, a "zöldsapkás" korszaka - lezárult, s helyére beszüremkedtek a szerencsétlen kisemberek és vérengző elmebetegek takarásában az ilyen-olyan (amerikai) hátsó szándékok.

1984-et írunk, itthon nemrég mutatták be az István, a királyt, és erre készül pár fiatal is valahol Amerikában. Igazi amerikás magyarok ők, méghozzá másodgenerációsak, akik demokratikus változások jelének vélik a Szörényi-Bródy-féle rockoperát, s lelkesedésükben összepróbálják és eléneklik a Yosemite-parkon innen, egy cserkésztáborban.

Leöntik üdítővel? Leöntik. Õ kapja a legnagyobb pofont tömegverekedéskor? Õ kapja.

A brazil Membros Company hiphop-táncelőadása szociális és politikai anziksz, szeretettel és hittel Dél-Amerikából. Zenés-táncos üzenet a távoli, egzotikus világból, amely a napfényes szegénységről, erőszakról és szegregációról tudósít, s ehhez az érintett fiatalokhoz legközelebb álló mozgásrendszert, az utcai táncot használja eszközül.

Két és fél évvel az Exhibit A után elkészült a thrash metál egyik alapzenekarának új dobása. Hogy az előzetes hírekkel ellentétben a jeles eseményre nem egy év után került sor, azt magyarázhatnánk akár azzal is, hogy ennyi anyagot bizonnyal képtelenség lett volna olyan rövid idő alatt rögzíteni - a The Human Condition ugyanis jócskán a józan ész diktálta elvárás felett teljesít a maga 74 percével meg az átlag hétperces számaival.

Két főszereplőnk van; az egyik a hajdani szupermodell, a másik a női nemiszerv-csonkítás. Mivel az utóbbi az előbbivel, a szomáliai születésű Waris Dirie-vel, a kilencvenes évek kifutóinak egyik legnagyobb sztárjával esett meg, a nagyra törő játékfilmeseknek valami olyas formát kellett találniuk, ami nemcsak elbírja, de valahogy egységbe is forrasztja a fényes karriertörténetet és a barbár gyakorlat elleni felszólalást.

Az alig harmincéves, svájci származású Dimitri Grimm számtalan művésznéven alkot, de legjobb zenéit egyértelműen Dimlite-ként produkálta. 2006-ig a Sonar Kollektiv kiadó két nagylemezét adta ki (Runbox Weathers, This Is Embracing), melyek remek egyvelegei az experimentális hiphopnak és a fúziós elektronikának, mégis eltérnek a hasonlóban utazó Los Angeles-i vonal képviselőinek (Flying Lotus, Busdriver) zenéitől, ugyanis a hiphop lazaságát és az elektronika élét az alkotó szépen vasalja össze olykor gyermekded dallamokkal, a természet zajaival, vagy éppen egy-egy kórussal.

Van egy remek anekdota a 155. oldalon, így kezdődik: "Egyik nap Nepálban éppen egy liánhídhoz voltunk erősítve Jean-Paullal", s valahogy úgy folyatódik, hogy a negyven-ötven méter magasságban egy hevederen lógó Jean Rochefort miként nevetteti meg a hasonló felfüggesztésnek örvendő szupersztárt az Egy kínai viszontagságai Kínában viszontagságos forgatásán.

Nos, momentán úgy fest a helyzet, hogy a nagy nemzetközi indie-rock csatában Amerika 2:1-re vezet Anglia ellenében, a közönség- és kritikai sikereket is figyelembe véve. Már a kétezres évek elején is az USA került helyzeti előnybe, amikor feltűnt a színen a Strokes, az Interpol, a White Stripes vagy éppen a Shins.

Ha Eastwood mondja (mutatja), akkor annak így kellett történnie: Nelson Mandela ország-egyesítő kísérletének szép sikere volt, amikor a dél-afrikai rögbiválogatott fehérek és feketék közös örömére megnyerte az 1995-ös világkupát. Kellett ehhez politikai akarat is; na nem a győzelemhez, azt önerőből érte el a csapat, hanem ahhoz, hogy a rögbi, ez a hagyományosan fehér játék továbbra is élvezze a sportvezetők támogatását - minden jó, ha jó a vége: a támogatás maradt, a csapat győzött, Dél-Afrika pedig egy emberként ünnepelt.

Ha figyelembe vesszük, hogy a 90-es évek meghatározó angolszász alternatív rockzenekaraira az utóbbi időben milyen nagy kereslet mutatkozott Magyarországon is, akkor felettébb furcsának találhatjuk, hogy a zsáner ez évi legfontosabb visszatérője, a kaliforniai Pavement alapos (és egyébként Bécset, Prágát is érintő) turnéján nem jutott el hozzánk. De ez csupán a reflexszerű első reakció - a magyar koncertszervezők passzivitása ezúttal tulajdonképpen megérthető. A korszak jelentős zenekarai közül mifelénk ugyanis csak azok köré gyűlt méretesebb tábor, amelyek a dalstruktúrákat és a dallamvilágot tekintve minden újszerűségük ellenére is mélyen tradicionálisak maradtak - a grunge hőseitől a Faith No More-on át, mondjuk az R.E.M.-ig. Hozzájuk képest a Pavement a maga hol alulkevert, hol masszívan hamis, sokszor vázlatszerű és gyakran teljesen ortopéd, a noise, a country, az indie-rock és a pszichedélia között csapongó zenéjével, meg az idétlen klipekben tébláboló nemtörődöm tagokkal a felületes szemlélőben könnyen roppant komolytalan társaság benyomását kelthette. Ám ez csak a felszín volt, a bolond színekben pompázó, gyűrött csomagolás. Számos híres pályatársával szemben a Pavement nem úgy csinált karriert, hogy kommerszebbé alakította a 80-as évek legizgalmasabb gitárzenéit. Éppen ellenkezőleg: sikerült neki újabb érdekes vidékekre elkalandoznia azon a barázdán, amit a Sonic Youth, a Hüsker Dü, a The Fall és társaik szántottak harminc évvel ezelőtt. Meg is volt az ára. Noha ma minden második indie-rock zenész hivatkozik rá, aktív korszakában a Pavement nem tartozott az igazán befutott zenekarok közé: öt sorlemeze közül a 92-es Crooked Rain, Crooked Rain ment a legjobban, de a megjelenése idején abból sem fogyott több kábé 200 ezer példánynál.

Pontosan nem tudjuk, hogyan fejlődött ki korunk norvég elektronikus előadóiban/producereiben a szélesen vett külvilág jogos érdeklődését is felkeltő zenei szenzibilitás, de tény, ami tény: a beteg (igen tágan értelmezett) diszkózenékre pörgő világ vagy fél évtizede a lábuk előtt hever.

A világtalan zongorahangoló - ebben az egyetlen félig (vagy inkább félig se) igaz közhelyben paradox módon ott leljük ennek az oly hasznos, mi több, nélkülözhetetlen szakmának két, egymással szorosan összetartozó jellegzetességét: a vizualitás felettébb csekély szerepét, s ebből következőleg a tevékenység igencsak szolid kulturális reprezentációját. Azt tehát, hogy a zongorahangolás nem éppen hálás, a művészi fantáziát nyargalásra sarkalló tárgy, amiről izgalmas filmet készíteni jószerint lehetetlenség.