A korai Pantera-lemezeken még padlástisztító frekvenciákat is bejáró, majd a Downban füstös-szállós dallamokat lezserül hozó Anselmo első szólólemezét egy hangon öklendezi végig, miközben süvöltése alá radikális tempó- és témaváltásokkal ripityára tört, kaotikus thrash-grind-sludge metalt piszkol. A végeredmény olyan, mintha a Pig Destroyer epilepsziás rohamban vergődő zenészei úgy dolgoznák át 40 percesre az egész világot a búsba elküldő War Nerve-öt, hogy abból minden sallangnak ítélt dallamot és esetleges harmóniát kigyomlálnak.
De amilyen könnyű értékelni azt a könyörtelen következetességet, amivel Anselmo a hagyományos dalszerkesztés legtöbb szabályát szembepisálva az utóbbi évek egyik legbrutálisabb metállemezét zúzta oda az asztalra, annyira nehéz élvezni az énekes pszichéjének legzordabb bugyraiba leásó dalokat. Ha azt nézzük, hogy még a legföldalattibb műfajok is kínálnak "hagyományos" örömöket - a black metal például misztikus, temetőszagú horroratmoszférát, a death metal dekoratív apokalipszishangulatot -, akkor a Walk Through Exits Only az utóbbi idők egyik legmerészebb underground kiadványa, amit neves előadó készített. Anselmo azt az érzést akarja tökén ragadni, amikor a gyűlöletbe belesápadva annihilálná a világot: ezt tükrözik a vázlatos impressziókból táplálkozó, egymásra dobált szavak füzérének tetsző dalszövegek és a "baszakodni a formulával" nyíltan vállalt ars poeticáját sikerre vivő zene is.
A megveszekedett Anselmo-rajongókat is megosztó lemez értelmetlenné nyilvánítja azt a kérdést, hogy "jó" vagy "rossz" a korong: akik élvezik az eksztatikusan áramló energiákat (f)elszabadító káoszmetált, azoknak ez a mennyország, akik hagyományosan odadöfő riffeket várnak, azoknak a pokol lehet - vagy fordítva. Anselmo szólómunkája igazi "zenészkedvenc" alkotásnak tűnik, ami inkább az underground zajkeltőkre, mintsem a befogadókra gyakorolhat tisztes hatást. Nem azért, mert újdonság lenne az a töredezett, anarchikus szerkesztésmód, amit követ, hanem mert ez a végtelenül személyes ihletettségű, mord lemez visszacsempészi a felkavaró keménységet a sebességrekordokba belefásult metálzenébe - kb. olyan értetlenséget vált ki, és olyan durvaságot közvetít, mint anno a legelső thrash vagy black metal bandák.
"It's ruined / It's ruined / Everybody ruins music / Not just me" - bömböli Phil a 90-es évek death metalját felhánytorgató címadóban. Borzongató, zseniális pillanata ez az aprításba néhol beleszürkülő lemeznek, ahogy a metál egyik úttörője keresztet vet az önmásoló, végtelenségig durvuló zeneiparra - miközben épp most taszajtotta a rusnyaság mélyebb dimenzióiba a metálzenét...
Season of Mist, 2013
