Lemez

Minden idők

Dudu Tassa: Dudu Tassa and the Kuwaitis

Zene

A zenei források gazdagsága, a gyökerek kiterjedése alapján Izrael simán világzenei nagyhatalom lehetne, elvégre több mint száz nemzetiség alkotja lakosságát (és már azon a görcsös igyekezeten is átesett, ami az állam megalakulását követően a "kiköpötten" izraeli és héber nyelvű kultúra megteremtését célozta).

Mégsem adódtak átütő felfedezéseim az utóbbi években. A rend (és a múlt) kedvéért elmondható, hogy az egyetemes világzenei bumm kitörésében döntő szerepet játszott a jemeni dalaival robbantó Ofra Haza, aztán a szefárd fronton verhetetlen Emil Zrihantól rengett a világ, majd a lengyel származású Chava Albersteintől foghattunk padlót, aki a Klezmatics kíséretében újraértelmezte a jiddis sanzont.

Oké, az ezredforduló után is akadtak jól forgó nevek, de azért ők egy másik osztályban játszottak szerintem. A Boom Pam és a félig amerikai Balkan Beat Box a Balkán felé kacsingatva; Idan Raichel az etiópiai zsidó zenére, Yasmin Levy pedig a szefárd-török hagyományra alapozva, míg a (félig ugyancsak amerikai) Yemen Bluest vezető Ravid Kahalani az észak-afrikai sivatagi bluesból merített inspirációt.

De mindez semmi ahhoz képest, amit legutóbb a gitáros-énekes Dudu Tassa tett az asztalra. Amiről a francia Les Inrockuptibles a lehető legpontosabban írta: "Úgy szól, mintha Rachid Taha a Led Zeppelin erősítőjén játszana." Aki ezek után azt hinné, hogy valami fölöttébb karcos arab zenéről van szó, az a legkevésbé sem téved: a Dudu Tassa and the Kuwaitis tényleg ilyen. De még tartozunk Dudunak egy életrajzi bekezdéssel, mielőtt...

Az iraki zsidó gyökerű Dudu Tassa Tel-Avivban cseperedett fel, ahol csodagyereknek tartották, lévén csak tizenhárom éves volt, amikor az első albuma (Loving the Songs) 1990-ben megjelent. Ehhez aztán még hozzátett hetet, de továbbra is csak a hazájában tekintettek rá prófétaként, Nyugaton legfeljebb a 2009-es In the End You Get Used to Everythingnek támadt visszhangja, melyen a Radiohead gitárosa, Jonny Greenwood is szerepelt. És ez így rendben is van - bennem sem kelt bűntudatot, hogy Dudu lemezeit nem kaseroltam idáig. Na, de ez a Dudu Tassa and the Kuwaitis tényleg a csúcs. Ennek minden pillanatában ott csillog az aranyfedezet.

Arról van szó, hogy Dudu nagyapját és annak testvérét a 20. századi modern iraki zene megteremtői közt tartják számon. Saleh tíz-, az öccse, Daud nyolcéves volt, amikor a nagybátyjuktól egy hegedűt és egy lantot kaptak ajándékba. Nem kellett sok leckét venniük, még kölyökkorukban leszerződtette őket egy iraki lemeztársaság, majd szerte az arab világból olyan kaliberű előadók kérték közreműködésüket, mint Umm Kalthoum és Mohammed Abdel Wahab. Aztán az ötvenes évek elején Izraelbe telepedtek, és az Izraeli Rádió arab zenekarának szólistáiként ragyogtak tovább, azon kevesek közé tartozva, akiket egyaránt csodált az arab és a zsidó hallgatóság.

Előttük hajtott fejet ez az album, az ő szerzeményeiket gyúrta a maga képére Dudu. Mégpedig úgy, hogy amit hallunk, az éppolyan archív, mint amilyen hipermodern. A múlt időből a (harminc éve halott) Daud és Saleh - vagyis az Al-Kuwaiti brothers - zenekarát az ugyancsak klasszikus Faiza Rushdie énekével, a jelenből pedig Dudu "irak 'n' roll" bandáját a lantos Yair Dalal, az énekes Berry Sakharov vagy az ugyancsak húzós hangú Carmela Tassa (Dudu édesanyja) közreműködésével. És hát, mondom, az egész iszonyatosan együtt van, szóljon arabul vagy héberül.

Sűrű, dögös és helyenként egészen hipnotikus. Minden idők egyik legjobb izraeli lemeze.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.