Lemez

Minden idők

Dudu Tassa: Dudu Tassa and the Kuwaitis

  • Marton László Távolodó
  • 2013.08.25 13:07

Zene

A zenei források gazdagsága, a gyökerek kiterjedése alapján Izrael simán világzenei nagyhatalom lehetne, elvégre több mint száz nemzetiség alkotja lakosságát (és már azon a görcsös igyekezeten is átesett, ami az állam megalakulását követően a "kiköpötten" izraeli és héber nyelvű kultúra megteremtését célozta).

Mégsem adódtak átütő felfedezéseim az utóbbi években. A rend (és a múlt) kedvéért elmondható, hogy az egyetemes világzenei bumm kitörésében döntő szerepet játszott a jemeni dalaival robbantó Ofra Haza, aztán a szefárd fronton verhetetlen Emil Zrihantól rengett a világ, majd a lengyel származású Chava Albersteintől foghattunk padlót, aki a Klezmatics kíséretében újraértelmezte a jiddis sanzont.

Oké, az ezredforduló után is akadtak jól forgó nevek, de azért ők egy másik osztályban játszottak szerintem. A Boom Pam és a félig amerikai Balkan Beat Box a Balkán felé kacsingatva; Idan Raichel az etiópiai zsidó zenére, Yasmin Levy pedig a szefárd-török hagyományra alapozva, míg a (félig ugyancsak amerikai) Yemen Bluest vezető Ravid Kahalani az észak-afrikai sivatagi bluesból merített inspirációt.

De mindez semmi ahhoz képest, amit legutóbb a gitáros-énekes Dudu Tassa tett az asztalra. Amiről a francia Les Inrockuptibles a lehető legpontosabban írta: "Úgy szól, mintha Rachid Taha a Led Zeppelin erősítőjén játszana." Aki ezek után azt hinné, hogy valami fölöttébb karcos arab zenéről van szó, az a legkevésbé sem téved: a Dudu Tassa and the Kuwaitis tényleg ilyen. De még tartozunk Dudunak egy életrajzi bekezdéssel, mielőtt...

Az iraki zsidó gyökerű Dudu Tassa Tel-Avivban cseperedett fel, ahol csodagyereknek tartották, lévén csak tizenhárom éves volt, amikor az első albuma (Loving the Songs) 1990-ben megjelent. Ehhez aztán még hozzátett hetet, de továbbra is csak a hazájában tekintettek rá prófétaként, Nyugaton legfeljebb a 2009-es In the End You Get Used to Everythingnek támadt visszhangja, melyen a Radiohead gitárosa, Jonny Greenwood is szerepelt. És ez így rendben is van - bennem sem kelt bűntudatot, hogy Dudu lemezeit nem kaseroltam idáig. Na, de ez a Dudu Tassa and the Kuwaitis tényleg a csúcs. Ennek minden pillanatában ott csillog az aranyfedezet.

Arról van szó, hogy Dudu nagyapját és annak testvérét a 20. századi modern iraki zene megteremtői közt tartják számon. Saleh tíz-, az öccse, Daud nyolcéves volt, amikor a nagybátyjuktól egy hegedűt és egy lantot kaptak ajándékba. Nem kellett sok leckét venniük, még kölyökkorukban leszerződtette őket egy iraki lemeztársaság, majd szerte az arab világból olyan kaliberű előadók kérték közreműködésüket, mint Umm Kalthoum és Mohammed Abdel Wahab. Aztán az ötvenes évek elején Izraelbe telepedtek, és az Izraeli Rádió arab zenekarának szólistáiként ragyogtak tovább, azon kevesek közé tartozva, akiket egyaránt csodált az arab és a zsidó hallgatóság.

Előttük hajtott fejet ez az album, az ő szerzeményeiket gyúrta a maga képére Dudu. Mégpedig úgy, hogy amit hallunk, az éppolyan archív, mint amilyen hipermodern. A múlt időből a (harminc éve halott) Daud és Saleh - vagyis az Al-Kuwaiti brothers - zenekarát az ugyancsak klasszikus Faiza Rushdie énekével, a jelenből pedig Dudu "irak 'n' roll" bandáját a lantos Yair Dalal, az énekes Berry Sakharov vagy az ugyancsak húzós hangú Carmela Tassa (Dudu édesanyja) közreműködésével. És hát, mondom, az egész iszonyatosan együtt van, szóljon arabul vagy héberül.

Sűrű, dögös és helyenként egészen hipnotikus. Minden idők egyik legjobb izraeli lemeze.

Neked ajánljuk

Ne zavarjanak, lázadok

  • SzSz

A címbeli Frank a másfél órás játékidő alatt háromszor lép színpadra, valójában énekelni azonban csak egyszer halljuk – már ez is jelzi, hogy ez nem egy szennyhullámot tematizáló punkmozi.

Halál a tengeralattjárón

  • Bacsadi Zsófia

Tobias Lindholm rendhagyó krimije minden, ami az épp aranykorát élő true crime és skandináv noir nem. A nézők nem bírják megunni a gyilkosok tragikus gyerekkorát, aberrált szexuális szokásait és sötét karizmáját, a dilettáns pszichologizálást és persze a véres részleteket.

Kérem a következőt!

  • Nagy István

Ha valaki a ’w’, a ’h’ és az ’o’ betűket látja közvetlenül egymás mellé írva, az mostanság valószínűleg sokkal hamarabb asszociál az Egészségügyi Világszervezetre (WHO), mint a hatvanas–hetvenes évek egyik legjelentősebb zenekarára, a mai napig is létező The Who-ra. Monolitikus lemezük, a Who’s Next nemrég volt 50 éves, ami jó indok egy kis visszatekintésre. A Who mifelénk soha nem lett igazán kultikus együttes, ezért nem csak az album, a zenekar történetét is érdemes feleleveníteni.

Titkok, tengelicék

  • Dékei Kriszta

A Pannonhalmi Főapátság kiállítása nem pusztán egy kortárs kiállítás, hiszen olyan dolgokra/tárgyakra és a bencés közösség által használt terekre is rápillanthatunk, amelyekre eddig a kívülállóknak nem volt lehetőségük.

Kaptafa

  • Kiss Annamária

Nem könnyű feladat egy lakásfelújítás: épp egy fél vagy negyedkész házban járunk, ahol még minden munkaterület. Jól indul az előadás: a házigazda Alice (Ónodi Eszter) és barátnője, Magrete (Pelsőczy Réka) közös belépője az utóbbi idők egyik legsikerültebbje.

Pillanatnyi hatás

  • Rádai Andrea

A legtöbbször annyi történik, hogy egy vagy több ember áthalad valamilyen módon, valamilyen jelmezben a színpadon. Peter Brooktól tudjuk, hogy ez már elég a színházhoz, de most sokat hörögnek és táncolnak is a színészek a 33 álomban, néha meg fojtogatják és kibelezik egymást. Minden Bodó Viktor-produkcióban vannak agyeldobós jelenetek, de a rendező most mintha kifejezetten az úgynevezett „cool fun” esztétikának szentelte volna az egész előadást, ami tényleg elejétől a végéig téboly, agyrém, lázálom és káosz, és akkor még finom voltam.

Síkság

Magas labda, ha egy műsor, pláne egy podcast vagy YouTube-csatorna a világ idegesítő dolgaira reflektál. Nagyon hamar kiderül ugyanis, hogy minden idegesítő. És maga a műsor is villámgyorsan idegesítővé válik. A Márkó és Barna Síkideg az „új Index” legnépszerűbb, immár a harmadik évadot taposó audiovizuális produkciója a havi podcast-sikerlistákon általában a csúcs közelében tanyázik.

Egy banánköztársaság bukása

  • Ács Pál

Banánköztársaság – ezt a szót jobbára csak átvitt értelemben használjuk az eltorzult gazdasági-társadalmi berendezkedésű, nagyhatalmi érdekek hálójában vergődő országocskákra, alig gondolva azokra a kicsiny közép-amerikai államokra, amelyek tényleg szinte kizárólag a banánexportjukból tartják fenn magukat.

Ölniük kell

A szakértők szerint majdnem minden megyében tartanak illegális kutyaviadalokat, hiába lehet az ilyen szadista cselekményért akár három év börtönbüntetést is kiszabni. A bűnözők egy lépéssel a hatóságok előtt járnak.

Melyik út megyen itt Budára?

  • A szerk.

A magyar film újra régi fényében ragyog! Sőt, jobb mint valaha, veri a világot. Csak az nem teljesen eldöntött még, hogy ez a Vajna-korszak elmúltának köszönhető, vagy annak az egyelőre ismeretlen zseninek, aki leforgatta a Borkorcsolyát, ezt a gyönyörű, a magyar valóságot teljes mélységben és oly híven ábrázoló, mégis vidám és legyőzhetetlenül optimista, ráadásul alig 22 másodperces remekművet.

Készpénz és ígéret

  • A szerk.

„Ellenzéket is váltottunk. Leváltottuk a szocialista párton belül azokat, akik nem akartak változást, akik féltek az elszámoltatástól. Leváltottuk azokat, akik bizonytalankodtak, leváltottuk azokat, akik bármilyen szélsőséges magatartást hirdettek, akik üzleteltek a hatalommal, akiket meg lehetett venni, akiket meg lehetett zsarolni, meg lehetett fenyegetni” – mondta Márki-Zay Péter vasárnap esti győzelmi beszédében a budapesti Anker közben a lelkes publikum előtt.