A Paradise-t Floorplan alteregójával jegyzi, a végeredmény pedig szintén egy technógyűjtemény - a felvételek azonban a gépek hűvössége helyett inkább az emberre fókuszálnak: a tíz számon keresztül hallható, jobbára masszív technót chicago house esztétika, gospel- és soulelemek, illetve a hetvenes évek diszkóéletérzése teljesíti ki.
Míg Hood tavalyi albumán a különböző számformák - pl. az ambientes átvezetők és az elnyújtott, mély technók, illetve az ezekből keletkező részegységek - változatos elhelyezése kulcsszereppel bírt, addig a Paradise nem rendelkezik semmilyen különleges struktúrával, és a felvételek hosszúságukban sem különböznek nagyon egymástól - szinte egységesen hat perc körüliek. Hood rendre néhány hangmintát ismételget, melyek hipnotikussága felvételről felvételre, mantraszerűen tudatosítja a hallgatóban a minimalizmus lényegét: a kevesebb több.
Az album közepén mégis van egy kakukktojás. A Never Grow Old olyan, mintha az egész detroiti technószíntérnek szólna: selymes női vokál ismétli folyamatosan a címet a gospel hagyományainak megfelelően, miközben rendkívüli energikussággal dübörög a négynegyed. Hood az első percben effektként egy bakelit sercegésével kelt örökzöld hangulatot, a klasszikus hangzással és a cím állandóságot sugalló üzenetével pedig megteremti azt a rendkívüli harmóniát, ami a detroiti technót 2013-ban is elképesztővé teszi.
M-Plant/Aktrecords, 2013
