Bölcs és érett döntés volt a kanadai Viet Cong együttes részéről, hogy nevüket Preoccupationsre változtatták, csakhogy a hivatalos mese szerint nem a jó ízlés, hanem a körülmények kényszerítették őket e lépésre. Állítólag a 2015-ös, a zenekar nevét viselő bemutatkozó album nem a számok miatt keltett feltűnést, hanem attól, hogy sokan felháborodtak a névadáson, veteránok tiltakoztak, koncerteket kellett félbeszakítani és így tovább. Persze az sem lenne meglepő, ha kiderülne, hogy ez az egész szimpla reklámfogás volt, mindenesetre 2016 tavaszán a zenekar elnézést kért mindenkitől, és bejelentette, hogy attól fogva Preoccupationsként folytatják.
Ennél azonban sokkal érdekesebb, hogy az első, majd a 2016-os „második” bemutatkozó albumon is egy nagyon következetes múltfeltárás tanúi lehetünk. A Calgaryból származó négyes tényleg annyira élethűen idézi meg a hetvenes évek végének depressziós brit zenéjét, hogy az avatatlanok azt is gondolhatják, ez valami archív anyag lehet, amit egy lebontott külső-manchesteri garázs alól ástak ki. És úgy tűnik, a srácok egyelőre nem is törik a fejüket megújuláson, a most megjelent New Material pontosan ott folytatódik, ahol a két évvel ezelőtti lemez véget ér. Mike Wallace dobos teljesen olyan, mint Stephen Morris a Joy Divisonből, Matt Flegel basszusfutamai a korai Cure-t, énekhangja Peter Murphyt idézi, és persze a két gitáros, Scott Munro és Daniel Christiansen is kizárólag azt a hangzást rekonstruálja, ami 1977 tájékán tűnt újszerűnek. Most már csak az a kérdés, merre lehet innen továbblépni, lehet-e egyáltalán? Az bizonyos, hogy a Preoccupations lelkes és profi szellemvadászokból áll, és nagyon szerethető borongást raknak össze, de igazán komolyan majd akkor vehetjük őket, ha egy kicsit jobban eltávolodnak negyven évvel ezelőtt működő példaképeiktől.
Flemish Eye/Jagjaguwar, 2018
