Már a helyszínen is világos volt, hogy a darab új dimenziót és impozáns formátumot nyert a Grosses Festspielhaus hatalmas színpadán, de megőrizte kivételes intimitását is. A videofelvételen - a világ legjobb operaközvetítője, Brian Large jóvoltából - a kettő tökéletes egyensúlyba kerül. A rendező, Damiano Michieletto a jelenbe helyezi a cselekményt, az intézményes kultúrán kívül létező - független - ifjú művészek nonkonformizmusa képez kontrasztot a polgári jóléttel, a külvárosi lakókocsibüfé a plázavilággal, a rendetlen albérlet a színpadot betöltő párizsi várostérképre nyíló monumentális ablakkal, amelynek bepárásodott üvegére egy transzcendens kéz írja ki a spirituális áldozat, Mimi nevét. A szimbolikus nagyforma kokettál az új kontextusba természetesen illő apró részletekkel, például azzal, hogy a hősnő nem a mécsvilágot, hanem a cigarettáját meggyújtani téved be a szomszédba. Anna Netrebko lángoló szopránja egy magányos élet elhamvadását jeleníti meg, a legcsekélyebb szentimentalizmus nélkül: ez a Mimi a reménytelen, nagy szerelmébe hal bele. Piotr Beczala a felvétel napján jó diszpozícióban énekli Rodolfót, a lelkesültség pillanataiban őszinte, de állandó érzelemre éretlen költőt. A nonkonform, "önmagát kereső" fiatal művész és a földön járó hímzőlány csak a szerelmi kettősökben illik össze. Az élet viszont nem csupa duett. Ezt a banális, de egyáltalán nem giccses igazságot ritkán hallott dús, szimfonikus zenekari hangzásokkal festik alá Daniele Gatti vezényletével a Bécsi Szimfonikusok. Nichts besonderes, mondta a fülem hallatára egy néző a tomboló salzburgi nézőtéren. Megnyugtató, ha az opera ilyen természetes, hétköznapi dolog tud lenni a mai világban.
Deutsche Grammophon, Universal, 2012
