Persze Japán az imposztor: az ENSZ rosszallása ellenére sem hagyták abba a robotfejlesztéseket ott, ahol a nemzetközi egyezmények és Asimov regényei szerint abba kéne. Fizikailag és virtuálisan is láthatatlanná váltak a világ többi része számára. Szerencse az amcsik megneszelik, hogy gáz van, tíz év után elõször sikerül bejutniuk Japánba, és spéci jeladójukból három percig britpopot sugároznak, így a csillagos-sávos mûholdak át tudják fésülni a szigetet.
Ha volna mit: Tokió nyomornegyedét kivéve ugyanis kipusztult már minden, akik maradtak, azokba a japán kormány vírust fecskendezett, amitõl a hús és a belsõ szervek biofémmé változnak, és az így létrejött androidok szolgalelkûen gépészkednek a világuralmi célok érdekében. De jön Vexille, az érzõ szívû amcsi katonalány, s megtudja az egyik dettó érzõ szívû androidtól, hogy "amíg átadjuk a reményt, addig senki nem veheti el tõlünk emberségünket". Reméljük, hogy nem lesz második rész.
Remélhettük volna azt is, hogy 2077-ben már nem ugyanazok lesznek az akciófilmes sablonok, amik a XX. század végén. De elnézve e 3D-animációt, ahol minden arcizom úgy rándul, mint az anatómiaórán, rájövünk, a Vexille nem is anime, hanem hentai (az anime és a manga pornóverziója). Csak épp nem a latexruhás nõk, hanem a CGI-animátorok önkielégítését élvezhetjük majd' két óráig, Paul Oakenfold zenéjére.
Forgalmazza a Budapest Film
* és fél
