rajzfilm - VEXILLE

  • - kábé -
  • 2009. január 22.

Zene

2077-ben vagyunk, nálunk talán már elkészült az M6-os autópálya, metrókra nem fogadnánk - míg Los Angelesben már tizenöt szinten száguldanak a japán autók, s repülő robotok őrzik a biztonságot. Csak megint baj van az androidokkal. Persze Japán az imposztor: az ENSZ rosszallása ellenére sem hagyták abba a robotfejlesztéseket ott, ahol a nemzetközi egyezmények és Asimov regényei szerint abba kéne.
2077-ben vagyunk, nálunk talán már elkészült az M6-os autópálya, metrókra nem fogadnánk - míg Los Angelesben már tizenöt szinten száguldanak a japán autók, s repülõ robotok õrzik a biztonságot. Csak megint baj van az androidokkal.

Persze Japán az imposztor: az ENSZ rosszallása ellenére sem hagyták abba a robotfejlesztéseket ott, ahol a nemzetközi egyezmények és Asimov regényei szerint abba kéne. Fizikailag és virtuálisan is láthatatlanná váltak a világ többi része számára. Szerencse az amcsik megneszelik, hogy gáz van, tíz év után elõször sikerül bejutniuk Japánba, és spéci jeladójukból három percig britpopot sugároznak, így a csillagos-sávos mûholdak át tudják fésülni a szigetet.

Ha volna mit: Tokió nyomornegyedét kivéve ugyanis kipusztult már minden, akik maradtak, azokba a japán kormány vírust fecskendezett, amitõl a hús és a belsõ szervek biofémmé változnak, és az így létrejött androidok szolgalelkûen gépészkednek a világuralmi célok érdekében. De jön Vexille, az érzõ szívû amcsi katonalány, s megtudja az egyik dettó érzõ szívû androidtól, hogy "amíg átadjuk a reményt, addig senki nem veheti el tõlünk emberségünket". Reméljük, hogy nem lesz második rész.

Remélhettük volna azt is, hogy 2077-ben már nem ugyanazok lesznek az akciófilmes sablonok, amik a XX. század végén. De elnézve e 3D-animációt, ahol minden arcizom úgy rándul, mint az anatómiaórán, rájövünk, a Vexille nem is anime, hanem hentai (az anime és a manga pornóverziója). Csak épp nem a latexruhás nõk, hanem a CGI-animátorok önkielégítését élvezhetjük majd' két óráig, Paul Oakenfold zenéjére.

Forgalmazza a Budapest Film

* és fél

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.