Zene

A szerbiai Guca faluban rézfúvós fesztivált rendeznek augusztus végén, épp huszadik éve. Aki arra jár, mintha egy folytatásos Kusturicába csöppent volna, utána hosszabb ideig elvan. Aki nem jár arra, az legalább pótcselekedjék jól: vásároljon rezes lemezeket, egyelőre még felszállóban a kínálat.

Csatlakoznék Seszták Ágneshez: aki teheti, még ma vegye meg e fakóbarna könyvet. Rég született ennyire jó tényfeltáró szakmunka, ezt nem Som Lajos, Zalatnay Cini vagy Végh Antal írta.

"Egyre jobban énekel" - hümmögtek magukba fordulva a tangó-életérzés egész életre elkötelezettjei, amikor megszólalt a rádióban Carlos Gardel hangja, évekkel, sőt tíz évekkel azután, hogy halálos baleset érte egy forgatáson. Nem tudták elhinni, hogy már nem él. Gardel a harmincas években császára volt a tangónak, a bánatos argentin emigráns-keveréknép mély sóhajoktól a fej macho öntudaton támaszkodó fölszegéséig ívelő önképének és önvigasztalásának.

Jó dolog, ha valakinek van családja, mert nem kell folyton magáról írnia, mint nekem. Én csak - az elengedhetetlen szülők, úgymint édesanya, édesapa mellett - egy keresztapával rendelkezem, aki naiv képeket fest, általában bikán lovagló mezítelen nőket és vihart a Hortobágyon, ugyancsak bikával. A bikáknak nagy, szomorú emberszemük van, a mezítelen nőknek pedig baromi nagy melleik. Aztán van még egy unokanővérem, de ő nem itt lakik. Bächer Ivánnak azonban kiterjedt és bőségesen dokumentált rokonsága van, akiknek egy egész könyvet szentelt.

Megint győztünk, tehetjük az újabb rovást a Miért vagyunk mi olyan oltári jófejek? címet viselő faliújságunkra. Magyarországon öt nappal a premier után már látható volt. Már ha az internet Magyarországnak tekinthető, amennyiben valaki a Légszesz utcából kapaszkodik rá. Mondjuk, igen, így legalább jöhetnek a részletek.

A belvárosi rókajárás az olyan volt, hogy bele kellett tenni a kezeket a zsebekbe, a nemi szerv tájáig lehúzni, és a hegyes orrú cipőket heggyel egymás felé fordítva, csúsztatni a lábakat lassan előre. Most is van ilyen bizonyos mozgásszervi defektusok nyomán, de annak idején, amikor csak divatból, csoport-összetartozásból csinálták, ezért Kex-sleppet vertek a külvárosi fiúk a Kassák Klub előtt. Megannyi ötven körüli faszi meséli hasonló habitusú történeteit két részen át ebben a dokumentumfilmben, amelynek első részét az idei filmszemlén is volt szerencsém látni. Most, mikor a Duna tévében adták, megint nem tudtam levenni róla a szemem, mert páratlan ezeknek az embereknek a jelenlegi nagypolgári életükből fakadó, hipokrita, nosztalgikus infantilitása. Főleg így, hogy - feltehetőleg rendezői utasításra - reprodukálásszerűen kell jeleneteket rögtönözniük, amelyek főszereplője a Kex egykori énekese. A második opus már csak azért is érdekelt, mert annak idején a moziból kiáramló filmszereplők olyan mondatokat engedtek meg maguknak, elhízva és zakóban, mint hogy a mai fiataloknak valószínűleg halvány fogalmuk sincs arról, milyen a "rókaösszetartás". Bezzeg az én időmben-kéim, gondoltam - akik egymással már rég nem tudtok mit kezdeni, de az nem baj önmagában, mert minden nagy generáció ilyen -, lecsekkolom, hogy a folytatásból beárad-e az a bizonyos korhangulat, amit nem tudok meg soha, hogy milyen. És valóban, a másik rész bizonyos értelemben jobb volt az előzőnél.

A slamming rapszövegek előadása zenei kíséret nélkül. A slam pedig maga a költői verseny, mikor is a versenyzők közönség előtt adják elő szerzeményeiket.

Az utóbbi években akkor emlegettük Santanát, amikor a mi nosztalgiázó népünk lelkivilágát próbáltuk megérteni. Ily módon két legyet fikázhattunk egy csapásra: "Nyugaton rég lejárt, nálunk meg beindul egy átlagos stadion." És ebben van igazság: fél. (A másik fele Dél-Amerikában keresendő, arrafelé százezreknek kell.)

A kilencvenes évek megasztárjai között sokan voltak, akiktől nagyon ki tudtam akadni. Ha bolond vagyok, részemről rendben - olyanokra gondolok, mint a Deep Forest, a Gipsy Kings vagy a Vaya Con Dios. Az utóbbival ugyan elnézőbb vagyok, hiszen már megszűnt, "normális" esetben mégis elképzelhetetlen lett volna, hogy Dani Klein énekesnő új zenekarának megelőlegezzem a fülem. Kényszert alkalmaztak, hál´ isten.

Azért csak-csak araszolgatunk. Három-négy évvel ezelőtt választhattak csillagot a world music-fesztiválok, bárkit - ismeretlen volt a neve minálunk. Az idei felhozatal ugyanakkor azt jelzi, egyre többen térnek vissza az élvonalból: újabb sanszot kap(t)unk a Musafirre, Stella Rambisai Chiweshére, az Ifang Bondira, az Asian Dub Foundationre és a Klezmaticsra, míg azok közül, akiket először hallhatunk, csak Baaba Maal és a Zap Mama tűnik ki. Baaba Maal augusztusban a Szigetre érkezik, a Zap Mamán épp most estünk túl, A Zene Ünnepén.

Autentikusnak ígért sztori és nyelvezet, az első filmes stáb mindent a valósághűségre hegyez ki, és még a Fradi fődrukkere (is) szerepel. Mi is kéne még?

A Bartram-módszer az, amellyel a regényt írják, de taglalását későbbre halasztom, mert sürgősen ki kell jelentenem valamit: a Hideghegy kivételes remekmű, amiből jó, ha egy születik negyedszázadonként. Olvasása súlyos nehézségeket okoz, amennyiben nem lehet letenni, viszont jóval terjedelmesebb annál, hogysem egyvégtében elolvashasd. El kell hát szakadnod tőle, többször is, elvégre az embert várja a munka, szólítják a családi és társadalmi kötelezettségek, amelyeknek ő mindenkor lelkiismeretesen eleget is tesz, kivéve az előre nem látható, elháríthatatlan közbejövéseket, márpedig a Hideghegy bízvást nevezhető vis maiornak.

Thomas Bernhard műveit a kilencvenes évek elejéig nemigen fordították magyarra. Egyes feltételezések szerint azért, mert néhány nagy írónk sokat lopott tőle. Ez persze csak pletyka. Biztos valami alapos ideológiai oka volt.

Sokáig gondolkoztam, hogy mi zavart a történelemkönyvekben. Mondjuk nem mindennap szálltam magamba, de néha eszembe jutott, hogy miért is volt annyira szar mindegyik. Persze részben mert meg kellett tanulni, de ez csak az egyik ok volt, amiért végül is úgy döntöttem: földrajzra fakultálok. Igazából az zavart - mint most Lőrinc László könyve olvasása közben rájöttem -, hogy az évszámok, királyok, forradalmak mögött nem volt semmi, de semmi, amiből igazán megtanulhattam volna, hogyan is éltek akkoriban az emberek.