Zene

Nem kellett sokáig néznem, hogy rájöjjek: A boldogságtól ordítani gonosz film, amiről határozott léptekkel illene kisétálnom. Nem vár mást nézőjétől, mint hogy minden egyes jelenetben a szereplők lelki nyomorán nevessen, kínosan, de jólesőn. Ha még emlékszünk, a Titanicon volt pár ilyen. A Vörös törpe, amint egy jobb sorsra érdemes törpe szexualitását igyekezett feltérképezni, és folyton kistotálnál közelebbről mutatta Anita Ekberget; vagy Lars Von Trier legdogmábbika, az Idióták a magukat értelmi fogyatékosoknak előadó kis csapatról, amiről valóban le is léptem volna, ha nem a nézőtér kellős közepén ülök. A Todd Solondz-filmről azonban őszintén szólva eszem ágában sem volt, a többséggel egyetemben túl jól szórakoztam ahhoz.

Ha a kedves olvasó Szenegálban kívánja tölteni a nyarat, azzal teljesen egyet tudok érteni. Sőt. Dakartól csak két óra röppentyű a zöld-foki szigetvilág, és én ott megmutatnám, hol lakik az isten... csak vigyen magával.

Alapvetően kétfajta jazzfesztivál van, az egyik tematikus, egy irányzatra, stílusra koncentrál, horizontális, a másik próbál sokszínű lenni, keresztmetszetet nyújt, mondhatnánk, vertikális. Ez a mi fesztiválunk inkább az utóbbi kategóriába tartozik, és behatároló paraméterként, mint azt a neve is elárulja: magyar. Ez természetesen azt is jelenti, hogy a régió adottságainak megfelelően kissé szegényes, másrészt megkapjuk bele a hazai "élmezőnyt" is.

A britek jól állnak: minden évre jut náluk legalább egy igényes, hazai gyártású blockbuster mozi. Kritikust és (nagyobb) közönséget egyszerre vonzó. Ez derék, főleg ha figyelembe vesszük, hogy az itteni sikerekre az amerikai filmipar azonnal felfigyel, s az új tehetségeket (mint Danny Boyle-t vagy az Alul semmit jegyző Peter Cattaneót) rendre magukhoz csalogatják a hollywoodi cukrosbácsik. De feneketlen a zsák alja, a nagy-brit film -egyelőre - bírja utánpótlással.

Schilling Árpád avagy Süsü feltűnően tehetséges fiatalember. Évek óta rendez, nagyon jó előadásokat hoz létre, és csinált már néhány pompásat is. Mind közül a legjobb lazán szervezett társulatával, a Krétakörrel előadott, Cocteau-ból átírt A nagy játék volt, de hát ez csak ízlés dolga. Süsü egyszerre tud játékos maradni és mélyre menni, miközben színészeit vásott rögtönzésekbe hajszolja. A mindenféle színházakat kedvelők szűk körében Süsü sztár. Dolgozik is rogyásig, váltott társakkal, változatlan intenzitással, miközben azért a biztonság kedvéért elvégezte a rendező szakot. Lehet, hogy túl sokat is dolgozik.

Vörösmarty Mihály tizenhat drámájából egyetlen igazán kiemelkedő alkotás a Csongor és Tünde, melynek irodalmi alapját a História egy Árgirus stb. tündér szűzleányról elnevezésű klasszikus adta. A téma persze az örök és nyughatatlan szerelem, amelybe nem holmi konkurens családdal való viszálykodás, hanem mondjuk néhány ármányos manó meg egy boszorka avatkozik. Még megannyi meseszerű elemet sorakoztat fel a költő, tündérfa, varázserős hajszerkezet, miegymás. Ahhoz képest, hogy a sztori csupán egy délutáni óvodamatiné szintjén tudna telt házas lenni, a maradi szerző, túl a többrétegű szimbólumrendszeren, művét olyan nyelvezettel és verselési móddal spékeli, hogy még Kölcsey is csak harmadik olvasatra fogta fel. Na-már-most. Tudat alatt építsük át mindezt Veszprémbe. Ifjúsági bérlettel a ház fele kong, másik fele recseg. Kong, mert sem a szerző, sem a rendező (Vándorfi László) neve nem vonzotta a diákokat a Petőfibe verses mese-rímdrámát látni. Recseg, mert a helyszíni közreműködők (Blaskó Péter, Gazdag Tibor és tsai.) nem szögezik a bevándorlottak tekintetét sehova. Az ütemes és huzamos széknyúzást pedig rendkívüli nyekergéssel bosszulják meg a kiszáradt sorok. Ennél idegölőbbnek már csak a jegyszedő nénik feltehetően spontán, de legalábbis önfeledt tapsviharai bizonyulnak.

Ezen a héten mutatják be Todd Haynes Bálványrock - Velvet Goldmine című filmjét. A rendező egy régóta halott és ma már karikatúrának tűnő irányzatnak, a glam-rocknak - ami a hetvenes évek elejét ragyogta be flitteres kosztümjeivel, kifestett sztárjaival - állított emléket huszonöt év távolságból.

A filmkritikus pont az a hasadt agyú kretén, akinek az ilyen filmeket csinálják. Fele neki mazochista, fele vérnősző szadista. Beül a moziba mint Sacher-Masoch, kéjesen szenved másfél órát (ez esetben két óra nyolc percet kellett volna, de egészségéért aggódó szaktársai lerövidítették kínjait, erről mindjárt), aztán kijön mint Sade márki, és vitriolba mártja golyóstollát. Ám van magánélete is neki, ilyenkor galamb a városi vírushordozó fajtából, sasszéz a körúton, és néz. Akit én ismerek filmkritikust, úgy szokott filmet nézni, hogy leparkol a 6-os valamelyik megállójában, s addig vár, míg jön egy moziüzemvezető-helyettes külsejű egyén, keziben egy normál orsóval, s úgy villamosoz. Az általam is-mert s néha kedvelt ítészről tudom, hogy imádja a háttérinformációkat. Utánaolvasni valaminek, neki olyan, mint fél deci törköly egy hófútta hajnalon, magaslati vizelés után. Szerintem ennek is utánanézhetett, például a műsorban, s még az ő kétségtelenül behatárolt képességei is elégségesek lehettek a felismeréshez, miszerint a körúti mozik össze vannak hangolva, ugyanazt nyomatják, decensen csúsztatott kezdési időpontokkal, hogy a speditáló üzemvezető-helyetteseknek kényelmes, két mozi közötti pingpongozásra jusson idő a tekercsekkel. Nagy fölkészültséget s imponáló precizitást igénylő művelet az ilyesmi, nekünk meg afféle kilesett műhelytitok.

Neofita pikareszk, cinikus utópia képregényszerűen elbeszélve, a bizonyos darabjaira hullott X-generáció legyeinek ura egy thaiföldi kék lagúnán. Megjelent nálunk is a vakmerően fiatal angol művészettörténész, autodidakta író, ázsiai Out of Lonely Planet turista első és azonnal Betty Trask- (irodalmi) díjas regénye. Mindenkit egyen meg a sárga irigység, akinek a délkelet-ázsiai falusi turizmusból nem tellett egyre sem, akár jobbra. Hamarosan elkészül a film is, az említett generáció szubkultúrájának ütőerén szorgalmasan szurkálódó Danny Boyle rendezésében, a korosztály hollywoodi díszpéldányával, DiCaprióval a főszerepben, aki ha volna igazság, egy napot sem érdemelne napfényes, pálmás tengerparton utóbbi teljesítményei alapján.

Egy kivételes ország, Olaszország, fényképek,

Nagy veszély fenyegeti a kiskamasz korú gyermekkel rendelkező családok pénztárcáját, mivel az Unikornis Kiadó elkezdte Karl May összes műveinek kiadását, kábé havi egykönyvi sebességgel. A vállalkozás embert próbáló, a cél nemes: konkurálni még egyszer utoljára az ezredvég előtt az elektronikus mesével, és könyvet adni a srácok kezébe (ha mindjárt az ingünkért is).

"Hiszem, hogy tébolyult bolyongása közben a tönkrement emberiséget ők és a hozzájuk hasonlók terelik folyton-folyvást a jó irányba" - írja Kiss Ferenc dalciklusa előszavában a "biztos menedéket nyújtó bujdosókról". Latinovits, Pilinszky, Ady, Radnóti, Csontváry, József Attila, Huszárik, Hamvas, Bartók, Nagy és Kondor - már az első dalban két strófát kap a nevük. Mit jelent a bujdosásuk; valóban tönkrement-e az emberiség, vagy nem kell ilyen forrón enni... - erről beszélgettünk.

1972-ben születik Nyugat-Berlinben, tizenhat évesen több punkzenekart tud a háta mögött, aztán a falomlást. Foglalt házakban nyomja a technót. Egy ideig szólóban, majd ´92-ben együttest alapít: Atari Teenage Riot. Másodpercenként felkiáltójelek ezreivel bombázzák a kedves hallgatót. Alec pörgő, ritmuszavaros, motorfűrészes techno-hardcore-jungle-punkot nyomat tízszeres sebességgel, Carl Crackkel meg egy Hanin Elias nevű csajjal üvöltöznek hozzá torzítva. Nem semmi. A Can- Kraftwerk-DAF-Neubauten sor után a legfontosabb német együttesről van szó; ráadásul ők az elsők, akik keverik a technót a politikával. Saját bevallás szerint radikális baloldal, és tényleg. Szövegileg rövid jelszavak: Start the Riot!, Deutschland has gotta die!, Hetzjagd auf Nazis!, Anarchy in 1999!, Destroy 2000 years of culture! Ilyen egyszerű. Antifasizmus kezdőknek. Anarachia nagybetűvel. Elméletileg felvetődik az erőltetett műavantgárdság problémája, ám ők nagyon messze vannak ettől.

Balta a fülbe - a kaposvári Csiky Gergely Színház az Új Színházban, a Kortárs Drámafesztiválon