Zene

Miért ne képzelhetnénk azt, hogy külső országból jöttünk, betérünk egy úgynevezett jobb könyvesboltba, és megállunk a folyóiratok polca előtt? Nincs előzetes tudásunk, se prekoncepciónk, nem értjük a nyelvet - csak nézünk a szemünkkel.

Matthew Barney alig harmincas amerikai képzőművész, szobrász, volt futballjátékos, tanult orvostudományokat, és modellkedett, hogy pénzt keressen iszonyú költséges filmjeire.

Egy szerelmi történet a ´20-as évekből. Hogyan élt együtt Dora Carrington festőnő és Lytton Strachey, a jeles író. Nehezen, lévén ők is mások. Lytton például homoszexuális. Dora tűri ezt férfiasan, vagy mégis inkább nőiesen, hiszen a megpróbáltatások elviseléséhez jó sok szexre van szüksége, kefél is fűvel-fával. A történet előrehaladtával ebből nem lebecsülendő felállások keverednek ki. A szép az egészben, hogy közben komolyan veszik magukat, ami viszont a nézőnek nem sikerül mindig.

Múlt heti mellékletünkben, a Biciklitolvajban a szeptemberi videóújságok között hoztuk, mintegy mit sem sejtve: "Lapzártánkig e dolgozatról senki nem tud semmit. Lehet, hogy remekmű" - szólt a bizakodó ajánlás. Tudatlanságból fakadó gátlásaink, a kazettát kezünkbe kaparintva, elillantak legott. Sejj, az van arra írva: Tim Roth, Samuel L. Jackson. (Ím, egy kis segítség megfejtőinknek.)

Magyar Narancs: Hogyan is áll a dolog Melanie Griffith-szel?

Könnyű préda az elsüllyedt Budapestről elmélkedni, a hatásos metaforák adják magukat, siratni, felháborodni nem nagy dolog. Mindegy, miről van szó, rohadó lakótelepekről vagy kávéházakat, presszókat emlegető McDonald´s-kontrákról, túlragozás.

Ki ne ismerné a szerzőt? "Woodward? Õ volt a Robert Redford, ugye", mondta a Narancs egyik sokat látott szerkesztője, aki Az elnök emberei című film kapcsán még arra is emlékezett, hogy Dustin Hoffman volt viszont a szemét, nyomuló Carl Berstein. Így volt ez; azt hiszem, amilyen barom vagyok, a Woodward-Berstein nekem is sokáig olyan volt mint a Havas-Forró kettős, csak ritkább.

A Piszkos hármas még nem nagyon ismert errefelé, noha túl van a harmadik albumán, s felállásából az ausztrál színtér legjobb nevei köszönnek vissza. A hegedűs Warren Ellis együtt játszott Nick Cave-vel, Robert Forsterrel, King Salmonnal és a Blackeyed Susansszal, amúgy a Rolling Stone magazin a Velvet-korabeli John Cale-éhez hasonlította játékát. A gitáros Mick Turner az ausztrál punk veteránjaként a The Moodistsban, a The Sick Thingsben és Venom P. Stingerrel nyomult, míg Jim White a kontinens egyik legmenőbb dobosaként ugyancsak megfordult a fentebb felsoroltak között.

Nekem könnyű, én imádom Otis Reddinget és Percy Sledge-et, Joe Cockerrel is elvoltam valamikor, miért pont ezzel a szerencsétlen Willy Deville-lel volna bajom. Aki, legalábbis eddig úgy gondoltam, csak magában Willy, zenekarostul Mink, de ennek most ellentmond ez a válogatás; inkább nem firtatom.

Nem zenekarom a Metallica, sőt, úgy egyáltalán, kimondottan idegesíteni bír a heavy metal; mindezt nem a kérkedés, csupán a helyzet kedvéért jelzem - ne raboljuk egymás idejét, fülembe forró ólmot, már a legelején. Kibuszozni Bécsbe, fél nap, aztán vissza, ez azért mindjárt más, rohadt hideg, szakadó eső, valamit valamiért. (Egy álom megvalósul.)

Szeptember 26-án, a Kosztolányi Dezső téri Park Caféban az első magyarországi acid jazz-koncertet celebrálja a James Taylor Quartet. Tízéves fennállása s frissiben megjelent Living Underground című albuma jegyében miniturnézik a londoni zenekar Budapest-Belgrád-Skopje magasságában. (A túlvilág az USA-tól Nyugat-Európán át Japánig már megvolt a toplistás Supernatural Feeling album után.) A népszerű filmzenék (Blow Up, Mission Impossible, Goldfinger etc.) feldolgozásaival kitűnt Hammond-orgonista, James Taylor acid jazzt játszott már akkor is, amikor még nem így nevezték ezt a stílust, sőt, vélhetően nem nevezték sehogy. Mindenesetre kapóra jöhetett neki, hogy a kenti illetőségű, Prisoners nevű zenekara szétesése után egy új, az angol és az amerikai klubokban egyaránt felkapott irányzathoz csatlakozhat, még akkor is, ha annak a neve csupán kereskedelmi/kiadói szlogen.

Nyáron a színészember kipihen. Évadot, kollégákat, rendezőket, kritikusokat, nagy sikereket és kis bukásokat. Feltöltődik. Van persze, aki ekkor sem bírja exhibíció nélkül. Az efféléknek a szabadtéri előadások, fesztiválok, alkalmi társulatokba való beugrások nyújtanak némi pótszert. Vagy a jó öreg hakni (például Vidámpark, Vidám Színpad, vidéki műv. házak), hiszen ilyenkor is élni kell valamiből. Szóval, fülledt esti levegő, csapolt sör, napbarnított bőrfelszín, laza jókedv s a "lesz vagy nem lesz eső" jóleső izgalma. Mindenki feldobott és hálás: elvégre szórakozni jöttünk, vagy nem?

James Ivoryt elsősorban a Szoba kilátással és a Napok romjai című filmjeiért lehet szeretni.

Lapzártánk idején (hétfő 21.45) indítja hat-részes útjára a TV 1 e nevezetes közlekedési eszközt. Ám, mert a java még hátravan, nem árt egy pillantást vetni rá, hisz ismerős darab, megvolt már kétszer.