Nekem könnyű, én imádom Otis Reddinget és Percy Sledge-et, Joe Cockerrel is elvoltam valamikor, miért pont ezzel a szerencsétlen Willy Deville-lel volna bajom. Aki, legalábbis eddig úgy gondoltam, csak magában Willy, zenekarostul Mink, de ennek most ellentmond ez a válogatás; inkább nem firtatom.
Az mindazonáltal megáll a lábán, hogy épp negyedszázada igyekszik kitörni alultáplált ismertségi mutatói mögül (-ból), de azért nem kapkodja el, kivált a mi latin zenei befolyásoktól csak mérsékelten terhelt égtájunkon. Merthogy a mi Willynk, aki Mink, ugyan a hetvenes évek közepén a New York-i artisztikus punkzenekarok között tűnt fel (CBGB-s három koncertfelvétele is e lemezen van), akkor talált haza úgy isten igazán, amikor a latin tánczene, a rhythm and blues, de legfőképpen a soul irányába fordult. És akkor találta meg méltó társait is, amint az jól hallható, szemlátomást. Így hát szeretettel köszöntjük az érdeklődőket itt, az örök hatvanas években, kéretik gyors pillantást vetni Deville páratlan cigánybáróbajszához patentos dolmányára, úgy, és most alámerülés ebben a fekete tengerszerű hangban: tizenkilenc szám, húsz év, hetven perc, az annyi, mint...
- marló -
Atlantic
