A nép ópiuma: Tűz és víz (A tengeralattjáró)

szerző
Horti Miklósz
publikálva
1996/35. (08. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Lapzártánk idején (hétfő 21.45) indítja hat-részes útjára a TV 1 e nevezetes közlekedési eszközt. Ám, mert a java még hátravan, nem árt egy pillantást vetni rá, hisz ismerős darab, megvolt már kétszer.

Lapzártánk idején (hétfő 21.45) indítja hat-részes útjára a TV 1 e nevezetes közlekedési eszközt. Ám, mert a java még hátravan, nem árt egy pillantást vetni rá, hisz ismerős darab, megvolt már kétszer.

A dolog úgy kezdődött, mint akármelyik tévésorozat. Volt egyszer egy ember, írt egy szép hosszú regényt, azt filmre vitték, s csináltak belőle szériát a televíziónak, ugyan hozná már be a ráfordítottakat, ha már ez a legdrágább német film eladdig. (Készült 1981-ben 25 millió márkából.)

A nyugatnémet filmnek, megalapítása óta, komoly gondot okozott szembenézni a II. világháborúval. Számos érzékeny, önmarcangoló művészfilm született, s akadt néhány jó szándékú kommersz is. Hollywoodi igényű szuperprodukció viszont ez volt az első. Mellesleg a keletnémetek sokkal könnyedebben szaladtak át a léc alatt, ezrével hemzsegtek az ellenállók, antifasiszták Ernst Thalmanntól a bánat tudja már milyen atyáig a vásznon és a képernyőn.

A Das Boot nagy truvája az, hogy kurvára szól mindenről, legkevésbé a II. világháborúról. Végy egy tengeralattjárót, küldd akcióba, és számos lehetőséged adódik. Készíthetsz gyönyörű klausztrofób felvételeket; az összezárt népeken modellezheted a társadalmat, vagy amit jólesik; kiélheted addig elfojtott piromániád, tüzeskedhetsz a víz alatt. A rendező Wolfgang Petersen komolyan vette, hogy szuperprodukciót készít, ezért esze ágában sem volt modellezni a társadalmat, sokkal inkább a hajót szerette volna, ezért építtetett mindjárt nyolc tengeralattjáró-modellt. Nem érdekelte még, nagyon nem, hogy katonái mi a fenét gondolnak az egész vircsaftról, épp csak bezavarja az első színbe Otto Sandert (´81, hol van ekkor még a Berlin felett az ég), aki megemlíti egy bekaszált vaskereszt kapcsán, hogy az a Dolfi mégiscsak szobafestő inasként kezdte.

E tempót tulajdonképpen Petersen javára is írhatnánk, hiszen mindig is az számított a könnyebb kigázolásnak, hogy a jó nép, az feszt dacolt, lélekben főképp. Ugyanakkor ilyesmi híján sajna nincs film. Ám a tévésorozat reménybeli nézői számára az adhat némi vigaszt, hogy nekünk a moziváltozatot volt módunk látni (videón az InterCom forgalmazza), a szakirodalom viszont úgy tartja, hogy a tévéváltozat, kihasználva a játékidő korlátainak hiányát, komoly teret szentel a legénység küzdelmeinek, nyomorúságának, és plasztikusan ábrázolja a kiszolgáltatottságukból fakadó nehézségeket. Sebaj, annyi élvezetes víz alatti akció van Petersen mozijában, ami köré akár egy jó filmet is lehetne kanyarítani. Kétkedünk, mi tagadás. Meglepne, ha a közkatona nyavalyáiról pont egy szuperprodukció sorakoztatna nóvumokat.

Ám sok tekintetben nagyon erős, nagyon ügyes film A tengeralattjáró. Szűk, levegőtlen térben, ahogy Jost Vacano kamerája Doldinger zenéjére rohan, az akkor is gyomorszorító, amikor a nézőnek fogalma sincs, hogy támadás vagy menekülés folyik ott a mélyben épp.

Tengerészfilm ismert hagyományok szerint, csatával, háborúval, ha nem is a másodikkal. És a tengerészek a tengeren legyőzhetetlenek, csak szárazon sebezhetők. A kikötő már egy veszélyes hely nekik. És ez a magyarázat arra, hogy Petersen miért hallgat a korról. Túl messze vezetne, ha el kéne árulnia, miért is harcolnak ezek a sebezhető félistenek. Kalózok ők, hét tenger ördögei, elszánt kalandorok, a legtávolabbról sem náci katonák. Ezt abból is tudhatja, aki nem süket, hogy ha idejük engedi, az It´s a Long Way to Tipperaryt hallgatják és éneklik, egy árva hangot sem ejtenek Lili Marleenről vagy Horst Wesselről.

Horti Miklósz

Das Boot, színes német tévésorozat I-VI., 1981. Rendezte: Wolfgang Petersen; fényképezte: Jost Vacano; zene: Klaus Doldinger; szereplők: Jürgen Prochnow, Herbert Grönemeyer, Klaus Wennemann, Otto Sander, Günther Lamprecht. TV 1 (II. rész: szeptember 2., 22 h)


A rendező

Wolfgang Petersen (1941, Emden)

A kitűnő mester tanulmányai befejeztével egy-két epizódot abszolvált a méltán feledésbe merült Tetthely című sorozat rendezőjeként.

Smog című tévéfilmjével szerzett nevet magának. Ezt 1973-ban követte első mozifilmje, a Közülünk az egyik, Jürgen Prochnowval a főszerepben.

Ha mást nem tett volna, mint hogy fölfedezi nekünk Nasstasja Kinskit (Érettségi vizsga, 1976), már azért is örök hála járna. De a java csak ezután következett. Egy nyugatnémet filmhéten láthattuk Fekete és fehér, mint az éjszaka és a nappal című sakkdrámáját Bruno Ganzcal a Bobby Fischer-szerű fenomén szerepében. A tengeralattjárón Hollywoodig evickélt.

Michael Ende Végtelen történetétől a Célkeresztben című testőrsztoriig számos amerikai mestermunka öregbíti hírnevét.


A könyv

Lothar-Günther Buchheim 1973-ban megjelent regénye az U96-os német tengeralattjáró legénységének történetét meséli el. A II. világháborúban hosszas atlanti hadműveletek után a "szivar" a Gibraltári-szoroson át a földközi-tengeri hadszíntérre igyekszik ezer veszélyen át.

A kalandos történet szuperprodukcióért kiáltott. Amerikai rendező, három Robert Redford s valami dörzsölt hollywoodi forgatókönyvmágus kellett volna hozzá. A nagy terv Buchheim ellenállásán bukott meg. Állítólag félt, hogy meghamisítják szép, igaz történetét.

Így a Bavaria következett. És az Északi-tengeren két év alatt össze is hozták az adaptációt Wolfgang Petersen rendezésében.

Buchheimnek persze ez se tetszett, és mosta kezeit.


A főszereplő

Jürgen Prochnow (1941, Berlin)

1976-ig mint keresett német színpadi színész tengeti életét. Kirándulásként ´73-ban pont Petersennel forgat filmet és játszik a Schlöndorff-Trotta-féle Katharina Blumban is.

A tengeralattjáró vele sem áll meg a hollywoodi kikötőig. A Dűne, a Beverly Hills-i zsaru II., a Robin Hood és más hasonszőrű gyöngyszemek jelzik útját.

Ne szépítsük, 15 éve ő az ügyeletes gonosz. Ami azt illeti, a feje meg is van a szerepkörhöz.

Utoljára John Carpenter pszichohorrorjában, az In the Mouth of Madnessben láthattuk. Õ volt Sutter Cane, a kurva nagy író.

szerző
Horti Miklósz
publikálva
1996/35. (08. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...