Koncert

Rom–Schaerer–Eberle

Zene

A Rom–Schaerer–Eberle egy trió, de amikor megszólaltak, keresni kezdtem a további két muzsikust a pódiumon, olyan polifóniákkal lepték meg az Opus Jazz­club közönségét. Bár az osztrák–svájci együttes már harmadszor lépett itt fel, talán a szezon eleje vagy a programtorlódások miatt ezúttal nem voltak sokan. Peter Rom gitáros, a szintén bécsi Martin Eberle trombitás és a svájci Andreas Schaerer énekes fantasztikus virtuozitással váltogatták a trión belüli szerepeiket, hol egyikük seprűzött (nem tudtam, hogy ezt a dobolási technikát trombitán is elő lehet adni), a gitáros „sétáló” basszusmeneteket produkált, hol meg többször is Schaerer szájdobolt a szólókhoz. Rom sokgyökerű, nyugat-afrikai és repetitív, prog-rockos és metálos hangzást váltogató szerzeményeire és gitárjára épül a trió. Olykor az énekes és a trombitás a melódiát párhuzamosan, de egymással feleselő dallamvonalban vezetik elő – ilyenkor kettéáll a fülem a zenei izgalomtól. Schaerer később egyenesen magával duózott, énekelni és szájdobolni neki egy hosszabb szólóban semmiség, ilyesmire a többiek is képesek. A leghatásosabb egy korábbi lemezük cím­adó száma, a Cooking the books, ami szinte ipari zenei hatásokat ér el, holott ott sincs szintetizátor, csak szordínó a trombitára, doromb, na és módjával effektek az elektromos gitáron. Amúgy a számban a sunyi alpesi bankok is megkapják a magukét. Nem ismerek ma Európában Schae­rernél izgalmasabb énekest, aki a jazz tágan értelmezett, kortárs felfogásában, a McFerrin-féle eszméletlen vokáltűzijátékban és a világzenében úgy­annyira otthon volna. A trió élvezettel tűzi műsorra a jazzközhelyek vagy a Monk-frázisok paródiáit is. A pop-art leleplező erejével, a dada humorával, minden zenészhájjal megkent és egymást is megmosolyogtatva előadott programjuk olyan intenzív élmény volt, hogy a közönség utána percekig csak nézett maga elé: mi volt ez?

Opus Jazzclub, szeptember 17.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.