Igaz, akkor a mű Párizs számára elkészített és erősen átdolgozott nagyoperai verzióját játszották, ámde a feljegyzések szerint a most elővett első, 1818-as nápolyi verzió is műsorra került már idehaza, méghozzá alig két esztendővel később, 1820-ban, a Pesti Német Színház színpadán. Akárhogy is, nagy esemény és valóságos ajándék az ilyen Rossini-produkció, pláne ha Pál Tamás személyében egyszerre elkötelezett és operakarmesterként hazánkban párját ritkító művész irányítja a megvalósítást. Legyen bár a téma mégoly biblikus, a megjelölt műfaj pedig hangsúlyosan szakrális (azione tragico-sacra), azért Rossini zenéjének délszaki napsütése így is átfénylik az Egyiptomra ráboruló sötétségen, s a könnyűkezű komponista nemigen tartóztatja meg magát a számára és számunkra is oly ismerős, rutinnal felépített sokszereplős-kórusos concertanték alkalmazásától. Ezek a kisebb szeplőkkel együtt is jól érvényesülő részletek, valamint néhány remek ária ezúttal is hamar megvette a közönséget, hála a jeles szólistáknak, így különösképp a fáraót éneklő Bretz Gábornak, a titkos zsidónak betérő fáraóné szólamát előadó Ira Bertmannak, valamint a Mózes unokahúgát (!) színészként is megformáló Fodor Beatrixnek. A címszerepben a basszista Rácz István hangja ezúttal kevéssé tűnt komfortosnak, s vokális alakítása nemigen éreztette meg velünk a népvezéren és érdekvédelmi képviselőn túli Mózest, a Fennvalóval érintkező kiválasztottat. Erre mindenekelőtt az opera legismertebb részletében, Mózes imájában kínálkozott volna lehetőség, amely persze még így is szépséges és hálás részletnek bizonyult.
Dohány utcai zsinagóga, szeptember 1.
