A jeles rendező már öt éve, az Inland Empire elkészülte óta pihen – legalábbis mint filmkészítő. Annál inkább hallat magáról zenészként és énekesként. Mindez nem is újdonság: a jeles polihisztor már évtizedek óta (minimum a Radírfej születésétől) belekontárkodik a zenekészítésbe – a filmjeivel kapcsolatos munkáktól kezdve a lemezkiadásig. Elsőként általában a Twin Peaks csalogányának, Julee Cruise-nak írott szövegeit szokták említeni – a zenét filmjeinek kedvelt komponistája, Angelo Badalamenti szerezte, s ketten voltak a két Cruise-album producerei is. De maga Lynch is komponált zenét filmjeihez, és (társ)producerként is közreműködött többek között a Veszett a világ, a Twin Peaks – Tűz, jöjj velem! és a Mulholland Drive zenei munkálataiban. S itt még koránt sincs vége a rendező és a zene szoros kapcsolatáról szóló sztorinak: Lynch ugyanis 2001-ben John Neff társaságában kiadott egy rocklemezt BlueBob álnév alatt. Itt már énekel és gitározik is, ráadásul igen határozott stílben: a hangszert lap steel gitárként (afféle citeraként) kezelve, mindezt sűrű pedálhasználattal kiegészítve. Két BlueBob-„slágert” akár ismerhetnek is a művész filmjeinek rajongói: a Mountains Falling és a Go Get Some ugyanis elhangzik a Mulholland Drive-ban. Az Inland Empire-höz megint csak írt két dalt: a Ghost Of Love és a Walkin’ On The Sky ráadásul az ő tolmácsolásában hangzik el a filmben. Valljuk be: kevés olyan filmrendezőt tudnánk megnevezni, aki dalra is fakad saját opusában – de hát markáns, jellegzetes és sokszor kifejezetten személyes zenehasználatának ismeretében nála ez nem is meglepő.
Az utóbbi időben saját zenekiadó alapításával és a Dubblestandart kollektíva dub/dubstep jellegű maxiján való közreműködéssel hívta fel magára a figyelmet – továbbá kiadott egy maxit a Sunday Best kiadónál, ami viszont már az új Lynch-album, a Crazy Clown Town előhírnöke volt.
Ez utóbbi egyszerre mutatkozik sokszólamúnak és nagyon is egységesnek – nem is csoda, hiszen jó részét Lynch hangja dominálja. A lemez felütése mondjuk hangsúlyos kivétel: a Yeah Yeah Yeahs énekesnője, Karen O által társszerzett és énekelt Pinky’s Dream vérbeli poszt-punk tánczene jól felismerhető dalszerű struktúrával, sötét, bluesos ízekkel. A kislemezes Good Day Today már az album másik arcát mutatja: behízelgően slágeres elektropop Lynch elektronikusan manipulált hangján elővezetve – de, ad absurdum, ez még mindig lejátszható egy mutáns diszkózenei szettben is.
Később kissé eldurvulnak a dolgok: mind többet hagyatkozik az általa és Dean Hurley társszerző-producer által elővarázsolt hipnotikus lüktetésű, szabálytalanul bluesos, néha az áldott emlékű trip hop kort idéző témákra, melyeket keresztül-kasul átsző többnyire torzított, de amúgy is furcsán vékony és magas hangja. És meglepő vagy sem, de ez a sajátos hangulat kétségtelenül magával ragad, behúz a nagy sötét lyukba, és nem ereszt. A zenehallgató agyán csak néha fut át a gondolat: transz ide, transz oda, azért néhány (az első kettőhöz hasonló) bugisabb számot is írhatott volna a maestro (mondjuk írt is: valahol a Stone’s Gone Upban is megvan a lépkedős diszkóbasszus). Igaz, a megírás szó itt pontatlan: jórészt ihletett stúdióimprovizációkról beszélünk, ne is várjon senki lemezbemutató klubkoncerteket. De amíg olyan enigmatikusnak tűnő nemes blöfföket hallgathatunk, mint például a Football Game, a meditációról szóló, dögösen minimalista slow disco grúvval telerakott Strange and Unproductive Thinking vagy az albumzáró, lassú elektropopos She Rise Up, nem szóltunk egy szót se.
Egy kicsit mondjuk meghúzhatta volna az albumot – de hát a filmjeit se szokta.
Play It Again Sam, 2011
