Magyar Narancs: Úgy hallottam, odakötözte magát egy kerítéshez egy tehén társaságában. Így korteskedett az Inland Empire-ben szereplő Laura Dern Oscar-jelölése mellett. Hogy is volt ez?
David Lynch: Kivonultam egy tehénnel, ez igaz. De nem kötöztem magam a kerítéshez. Leültem egy székre. A Hollywood Boulevard és a La Brea sarkán. A tehén a jobbomon, Laura Dern fotója meg a balomon. Tudja, az a fajta hirdetés, amit a díjkiosztók közeledtével tesznek közzé a szaklapokban, "ajánljuk figyelmébe" felirattal. Fél órán belül ott termett a Channel 4 híradója. Aztán a Channel 5. És tömeg gyűlt körém. Mindenki nagyon kedves volt. Összesen háromszor vonultam ki tüntetni. (Dernt végül nem jelölték Oscarra - K. L.)
MN: Az Inland Empire jelentős részét a lengyelországi Lódzban forgatta, ahova az operatőröket prezentáló Camerimage fesztivál meghívására látogatott el.
DL: Beleszerettem a városba. Télen történt. Később visszatértem. De nyáron nem tetszik annyira. Mert a zöld növényzet nem passzol az épületekhez. Ám télen az elfeketedett fák és az alacsonyan szálló felhők olyan hangulatot teremtenek, amit imádok. Világéletemben nagyon vonzottak a gyárépületek. Lódzban rengeteg van. Jó régen bezárták őket. Az anyatermészet már dolgozik rajtuk. Rohadnak, ami olyan izgalmas. Odavagyok értük!
MN: A "Lynch on Lynch" című interjúkötetben az a megragadó, milyen pontosan emlékszik, hogyan születtek meg filmjei ötletei. Mindig ilyen precíz?
DL: Nem. Visszatekintve csak az rémlik, hogy egyik nap sehol nem volt a film, a másik nap meg hirtelen ott termett. Beállított hozzád. Legalább ennyit fel tudok idézni. Az ember általában az első feleségére emlékszik így. Haloványan.
MN: Mindig ugyanúgy jönnek a filmötletek?
DL: A Radírfej, a Kék bársony és a Mulholland Drive esetében igen. Jönnek az ideák. Ami maga a csoda. Egyik pillanatban semmi, aztán hirtelen. Nem az egész filmé egyszerre. Csak részletek. Kezdetben gőzöm sincs, hova vezetnek. Még több jön. Idővel kezd kibontakozni a sztori, és látom az egészet. Általában a forgatókönyvírás fázisában zajlik ez a folyamat. Elkapni az ideákat, leírni, elkapni-leírni. Olyan ez, mint a horgászat. A halat nem én hoztam létre. Ezeket az ideákat sem. Én csak kifogom őket.
MN: Médium lenne, aki más dimenziókból hoz át ideákat?
DL: Nem más valóságokból. Ebből a valóságból. De a kérdés másik felében van valami, mert valóban egy felvevőkészülékhez hasonlatosan működöm. Kicsit úgy, mint a rádió. Az ember csavargatja, és hirtelen bejön egy adó, ami tetszik. Ott ragad.
MN: Honnan tudja, melyik a jó rádióállomás?
DL: Abból, hogy beleszeretek. Ha belezúgok egy ideába, akkor meg is értem.
MN: Ha a halat (az ideát) nem ön hozta létre, akkor ezek az ideák már saját létezéssel bírtak, mielőtt ön érzékelte volna őket. De pontosan hol léteznek?
DL: Minden dolog az egyesített energiamezőből ered. Ez minden anyag és tudat alapja. Az ideák buborékokként törnek a felszínre belőle. Ideák milliói, milliárdjai, billiói.
MN: Hívhatjuk az ideák eme otthonát az emberiség kollektív tudatalattijának?
DL: Igen. Bárki halászhat ott. A tudatos elme fogja és észleli ezeket az ideákat. Marconi Olaszországban, Tesla New Yorkban egyszerre állt elő a rádiókészülék tervével. Mert ebből a mezőből szedték az ideát. Gyakran megesik az ilyen az emberiség kultúrtörténetében.
MN: A digitális kamerával forgatott Inland Empire kapcsán többször kijelentette, hogy végzett a celluloidszalaggal.
DL: Ugye, mindannyian imádjuk a filmet. Gyönyörűen néz ki. De nagy kolonc az alkotómunkában. Túl lassú, és nehéz vele dolgozni. Ami nagyon kedvezőtlen hatással van a jelenetekre. Amikor felfedeztem magamnak a legújabb pehelysúlyú, negyvenperces kazettájú kis kézikamerákat, amelyek képernyőjén pont azt látom, amit a néző is, olyan felszerelésre leltem, ami a lehető legkedvezőbben viszonyul a jelenetekhez. Az a könnyedség, ahogy dolgozni lehet vele, egészen pompás!
MN: Még a zörejek használatáról mesélhetne egy kicsit. A hangsáv mindig fontos része a filmjeinek.
DL: Az nem zaj vagy zörej, hanem hang! És minden hang fontos elem. Akárcsak a zene. Van, ugye, egy ötletem. Az ötlethez egy érzés társul. A zene pedig érzés. A hangok világát úgy kell kialakítani a filmben, hogy az illeszkedjen a jelenet ideájához. A hangok eljönnek hozzánk, aztán elmennek. Közben figyelni kell, mit tesznek, amíg itt vannak a közelben. Amíg hangzanak. És hogyan halnak el aztán. De ennek mindig a film ideáin kell alapulnia.
MN: Írás, forgatás vagy vágás közben gondol a közönségére?
DL: Bizonyos értelemben igen. Amikor azt érzem, hogy hű vagyok az ideához, amit kaptam, és a film minden egyes eleme ezt az ideát szolgálja, akkor azt is remélem, hogy a közönségnek is ugyanezt az érzést fogja nyújtani. Egy év is beletelik, mire a forgatás után bemutatnak egy filmet. A világ hatalmasat változik ez alatt. Abszurd lenne kalkulálni ezt a változást. Az egyetlen fogódzóm az, hogy hű maradok az ideáimhoz.
MN: A Twin Peaks tán a legkommerszebb munkája.
DL: A Twin Peaksszel az volt a probléma, hogy Mark Frostnak és nekem eszünk ágában sem volt elárulni Laura Palmer gyilkosának kilétét. Megfejteni a rejtélyt olyan, mintha lenyakaznánk az aranytojást tojó tyúkot. Mire lett volna az jó?
MN: Köztudott önről, hogy első játékfilmje óta gyakorolja a transzcendentális meditációt.
DL: Minden áldott nap!
MN: Rányomja ez a bélyegét az alkotófolyamatra?
DL: Igen. Nagyon emberi dologról van szó. Ha bővebb alkotókészségre, benső boldogságra, intelligenciára, szeretetre, energiára, erőre, megismerésre, megértésre és tisztánlátásra vágysz, van egy hely, ahol ezt megkaphatod. Mert ez a hely benned van. A tudat kötetlen transzcendentális élményre tehet szert ott, ahol örök, tiszta, áldott tudatosság lakozik. Az egységes energiamezőben. Ez a modern tudomány által leírt mező minden emberben megtalálható. Amikor megtapasztaljuk, attól maga a mező is felélénkül. Tovább nő. Ezt nevezzük holisztikus tapasztalásnak: az élet minden szintje és formája többé és jobbá válik tőle. Aminek mellékhatásaként csökkent a negativitás. A negativitás olyan, mint a depresszió. Bánat. Aggodalom. Stressz. Gyűlölet. Félelem. Ezek megölik a kreativitást. Az emberek úgy tartják, a művésznek szenvednie kell, hogy nagy művet tudjon létrehozni. Jó vicc! A művészek szeretnek a szegény áldozat szerepében tetszelegni, úgy tenni, mintha szorulna a nyakukon a hurok. Szerintem ezt csak arra használják, hogy minél több lányt csábítsanak el! Mert ha igazán levertek lennének, nem tudnának alkotni. Az igazi düh olyannyira gyötri az elmét, hogy a kreativitás nem tud áramlani tőle. (Az idei locarnói filmfesztiválon bemutatott, róla szóló portréfilmben Lynch a lódzi forgatás egyik napján teljesen depresszíven lamentál, és leverten beszél a kamerába - K. L.). Amikor a negativitás visszahúzódik, kreativitás árad a helyébe. Az alkotás öröme is erősödik. Az aktivitásra fordítható energia szintén növekszik. Mindezek forrása itt rejlik bennünk. Csodálatos, nem?
MN: Évek óta nem rejti véka alá, hogy meditációs központot akar alapítani a világbéke megteremtése érdekében.
DL: Mindenki azt mondja, hogy békében akar élni, de csak a felszínen kaparásznak. A világ olyan, mint egy fa. A levelek elszáradtak rajta. Dollármilliókat nyomatunk minden egyes levélbe, ilyen karitatív akció, olyan AIDS-program meg miegymás, ahelyett, hogy a gyökereket öntöznénk! Akkor az egész fa kivirulna. Ehhez viszont olyan "gyárakra" van szükségünk, ahol békés embereket képeznek, akik képesek kapcsolódni az egyesített mezőhöz. Ilyen emberek kellenének a parlamentekbe.
MN: Ha minden ilyen szép és pozitív a lét forrásánál, akkor miért csinál olyan félelmetesen negatív filmeket? A saját bensőjét tükrözik?
DL: Dehogy! Nézze, ha a filmjeim engem tükröznének, az olyan lenne, mintha a szakács úgy akarna kinézni, mint a hal. Meg úgy bűzleni, mint a hal! Mint mondtam, ebben az egész történetben a hal a fontos, és a horgászás aktusa.
MN: A hagyomány szerint az energiamező összefüggésben áll az örökléttel. Hisz a halál utáni létezésben?
DL: Még szép! Teljes mértékben!
MN: És mi lesz, miután meghalunk?
DL: (A diktafon hangos kattanással kikapcsol.) Látja, pontosan ez történik! Lejár a kazi. Aztán megyünk tovább, és kapunk egy újat. Aztán megint egyet. Mindig újabb és újabb kazettákat.
MN: A reinkarnációt érti ez alatt?
DL: Naná! Rengetegszer élünk. Meddig is? Szerintem addig folytatjuk az utunkat, amíg emlékszünk mindenre. Úgy tartják, ez nem is annyira a tanulásról szól, mint inkább az emlékezésről. Amíg nem emlékszünk maradéktalanul arra, hogy kik vagyunk valójában. Időbe telik. Mert a lélek hatalmas. Maga a totalitás. Kötetlen, végtelen, örök, halhatatlan. És gyönyörű.
MN: Ön képes emlékezni?
DL: Nem, nem, nem.
Kriston László
Akar róla beszélni?
David Lynch: Inland Empire
Doktor úr, doktor úr, olyan bizonytalan vagyok mostanában. Vagy mégsem? Régi vicc ez, és nem is az egyetlen, ami David Lynch új filmjét (?), privát videóját (?), háromórás megablöffjét (?) - doktor úr, látja?! - nézve az ember eszébe jut. De hogy Móricka se maradjon ki a buliból, e fene nagy bizonytalanságban azért mégis akad egy-két kapaszkodó, például az az immár biztosan diagnosztizálható jelenség, hogy Lynchnek egy ideje, de legalábbis a Mulholland Drive óta mindenről ugyanaz jut az eszébe. Nem, ez egyszer nem az, mint a viccben, bár azzal egy fokkal mindenképpen jobban jártunk volna, hanem - kimondani is szörnyű - Hollywood. A gyengébbek kedvéért az álomgyár, melyre a hosszú évek áldozatos munkájával kifőzött lynchi gyógyír az álomgyárfejtés. Nem olyan bonyolult ez, mint amilyennek elsőre tűnik, csak szokni kell azt a harcosan külső-hollywoodi tájszólást, amivel Lynch végül is ugyanazt hajtogatja, mint minden útszéli, hollywoodi szatíra. A sok hókuszpókusz, álamatőrség és szatirikus félhomály mögött egy fortune-cookie egyszerűségével megfogalmazott üzenet áll, de a rendező fapofával végigjátssza a mi-jut-eszedbe-róla? játékot. Doktor úr, doktor úr, olyan bizonytalan vagyok. Akar róla beszélni? Akarok. Lassan, gyermekem, lassan, mit lát? Nyúlfejű családot, a közönség rosszkor röhög, a stúdió pókhálós sarkait sötétség borítja. Érdekes, felettébb érdekes, mondana néhány szót arról, hogy mi jut eszébe a nyúlról? Hogy Hollywood gonosz, Hollywood felfalja a lelket, Hollywood, Hollywood, Hollywood Nyugodjon meg, édes fiam, no, itt egy kamera, ha legközelebb jönnek nyúlék és elfogná a rángás, csak filmezze le bátran, mit lát, a nyersanyagért meg ne aggódjon, digitális ma már a tízóraim is. Na, fogja csak, s ha elkészült, majd szépen benevezzük Cannes-ba, tele az egész város nyulakkal, ott biztosan jól fogja érezni magát... Csak a rend kedvéért, s hogy ne a villanyoltás után derüljön ki: Lynchcsel nem 45 perc egy ülés, hanem minimum három óra. Mentségére legyen mondva, Laura Dernt akkor is jó elnézni, ha éppen Twin Peaks-betegségben szenvedő hollywoodi dívát játszik, aki - hogy mik vannak?! - betegesen keveri a valóságot és a filmillúziót. Az egyetlen igazi és Hollywoodra rossz fényt vető rejtélye a filmnek, hogy e remek színésznőt miért nem foglalkoztatják érdemeihez méltó szerepekben. Akar róla valaki beszélni?
- köves -
A Budapest Film bemutatója
(D. Lynch magyarul megjelent könyvéről Visszhang rovatunkban olvashatnak.)
