Lemez

Egyenesen bosszantó

Sleigh Bells: Reign Of Terror

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2012. március 14.

Zene

A Sleigh Bells egy brooklyni fiú-lány duó, amely 2009, illetve 2010 egyik legszokatlanabb független sikertörténetét produkálta. Persze nem az volt szokatlan, hogy egy alig egy éve létező és mindössze egy hétszámos EP-vel bíró zenekart pár hónap alatt futtattak be a véleményformáló/minden újdonságra ész nélkül ugró menő zeneblogok, hisz jó ideje már ez a dolgok rendes menete. Ám az már annál érdekesebb volt, hogy a duó zenéje mennyire nem passzolt egyértelműen semmilyen aktuális trendbe, ugyanakkor mennyire ráérzett valamire, amit nevezhetünk akár korszellemnek is. A Sleigh Bells tényleg rendkívül speciális hangzást alakított ki magának, amelynek köszönhetően aztán valahol az izgalmas, új hang és az egyszer nagyon jópofa kuriózum közötti szürke zónában találta magát. Az összetevők amúgy igen egyszerűen azonosíthatók: döngölő és kattogó hiphopalapokra felhúzott barkácshangulatú, euforikus rockhimnuszok, noiserock és shoegaze felé torzuló metálgitárokkal (a komoly poszthardcore-múlttal bíró Derek E. Millertől), illetve a kilencvenes évek csajos indie-popját idéző cuki vokálokkal (az egykor tanárként dolgozó Alexis Krausstól).


 

A hasonló receptre épülő második lemez viszont jól mutatja, hogy ezt a viccet nem lehet kétszer elsütni; ami egy EP-n még ígéretes, a nagylemezen inkább fárasztó, másodszorra pedig egyenesen bosszantó. A végeredmény nagyjából olyan, mintha a korai Lush és a Lolita Storm közös erővel próbálna meg hiphoppal és elektronikával kevert modern metált (és itt gondoljunk tényleg a legrosszabbra, mondjuk a Linkin Parkra) játszani: a szanaszét torzított gitárhangzás a harmadik szám után már buta keménykedésnek tűnik, a műanyag dobgépek fantáziátlanul gyomroznak, Krauss pedig hiába cuki, ha egy darab emlékezetes dallamot sem bír kitalálni.

Mom+Pop, 2012

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát.