A Sleigh Bells egy brooklyni fiú-lány duó, amely 2009, illetve 2010 egyik legszokatlanabb független sikertörténetét produkálta. Persze nem az volt szokatlan, hogy egy alig egy éve létező és mindössze egy hétszámos EP-vel bíró zenekart pár hónap alatt futtattak be a véleményformáló/minden újdonságra ész nélkül ugró menő zeneblogok, hisz jó ideje már ez a dolgok rendes menete. Ám az már annál érdekesebb volt, hogy a duó zenéje mennyire nem passzolt egyértelműen semmilyen aktuális trendbe, ugyanakkor mennyire ráérzett valamire, amit nevezhetünk akár korszellemnek is. A Sleigh Bells tényleg rendkívül speciális hangzást alakított ki magának, amelynek köszönhetően aztán valahol az izgalmas, új hang és az egyszer nagyon jópofa kuriózum közötti szürke zónában találta magát. Az összetevők amúgy igen egyszerűen azonosíthatók: döngölő és kattogó hiphopalapokra felhúzott barkácshangulatú, euforikus rockhimnuszok, noiserock és shoegaze felé torzuló metálgitárokkal (a komoly poszthardcore-múlttal bíró Derek E. Millertől), illetve a kilencvenes évek csajos indie-popját idéző cuki vokálokkal (az egykor tanárként dolgozó Alexis Krausstól).
A hasonló receptre épülő második lemez viszont jól mutatja, hogy ezt a viccet nem lehet kétszer elsütni; ami egy EP-n még ígéretes, a nagylemezen inkább fárasztó, másodszorra pedig egyenesen bosszantó. A végeredmény nagyjából olyan, mintha a korai Lush és a Lolita Storm közös erővel próbálna meg hiphoppal és elektronikával kevert modern metált (és itt gondoljunk tényleg a legrosszabbra, mondjuk a Linkin Parkra) játszani: a szanaszét torzított gitárhangzás a harmadik szám után már buta keménykedésnek tűnik, a műanyag dobgépek fantáziátlanul gyomroznak, Krauss pedig hiába cuki, ha egy darab emlékezetes dallamot sem bír kitalálni.
Mom+Pop, 2012
