Talán meglepő, de a pályájukat a hatvanas évek végén kezdő popelőadók, zenekarok közül talán éppen a Sparks testvérduó jár alkotói erejének, kreativitásának csúcsán. Egy dolog, hogy már a 24. albumuknál tartanak (valójában az efféle rekordok nem olyan ritkák a szakmában), de frissebb megjelenéseikkel, például a 2017-es Hippotamus lemezzel már egyenesen az egykor áttörést hozó 1974-es albumuk (Kimono My House) sikereit ostromolták. Az A Steady Drip, Drip, Drip sem éppen egy megfáradt agytröszt műve: a koncepció éppoly friss, mint a megvalósítás, a szűk órás lejátszási időben egy percre sem ismétlik magukat, így annak sem lesz unalmas a dalcsokor, aki már képben van fél évszázados pályafutásukat illetően. A rájuk oly jellemző, a szövegekben és a jól eltalált zenei tréfákban is megjelenő (néha keserű) irónia most is átszövi szerzeményeiket – különösen jól érvényesül az olyan dalokban, mint a fűnyíróval teljes kertvárosi létről írt, sejtetéssel teli, repetitív ballada Lawnmower. Russel Mael, az ifjabb testvér hangja még mindig eleven és kifejező, ahogy Ron, a báty billentyűsi és hangszerelői talentuma is töretlen. Elképesztően változatos (és ettől korántsem függetlenül hihetetlenül inspiratív) pályafutásuk szinte minden műfaji állomása megidéztetik egy-egy pillanatra. Glam rock, new wave, diszkó, szintipop, musical – ezek étvágygerjesztő elegyéből építkeznek újabb keletű metaslágereik is, mint a zenetörténeti bohózatnak sem utolsó Stravinsky’s Only Hit vagy a szorongást vad vágtatásban feloldó The Existential Threat.
BMG, 2020
