Zene

A legenda újraéled! - szól az Operettszínház idei első premierjének kísérőszlogenje, s az ilyenkor elmaradhatatlan blikkfang ezúttal szembeötlően szolidnak tetszik. Merthogy legendából éppenséggel több is akad a produkció körül, csak győzzük előszámlálni! A Nyomorultak világsikerét megújrázó 1989-es Schönberg-musical, a felismerhetőségig elrajzolt Puccini-opera, a Pillangókisasszony, no meg a vietnami háború kulturálisan ezerszer szublimált legendája, s persze itt és most legfőként: a Miss Saigon 1994-es magyarországi bemutatójának legendája. Ez utóbbi, tudjuk, Kerényi Miklós Gábor rendezésével vált sokak maradandó szép emlékévé, így aztán különösen érdekesnek ígérkezett a mű 2011-es operettszínházi bevonulása. Annál is inkább, hiszen a Miss Saigonnal a Broadway és a londoni West End nagy attrakcióinak egyike jelent meg a teátrum repertoárján, megtörve ezzel azt az - amúgy miniatűr ideológiával is aládúcolt - gyakorlatot, amely a Szépség és a szörnyeteg bemutatója óta lemondani látszott a musicaljátszás erődítményeiben fennen uralgó darabokról.

Lehetne kezdeni ott, hogy mi a dolga a színháznak - de hát erre a legkönnyebb válaszolni manapság: bármi és minden. És hogy ne rögvest az (aktuál)politikai felvilágosításra és kiállásra gondoljon a kedves olvasó (mert én persze nem szűnök meg gondolni erre is, de most épp nem erre gondolok), gyorsan hozzáteszem, hogy világunk és ismereteink tágítása ugyancsak a színház eminens kötelességei közé tartozik. Akár arról, hogy mi is a színház.

Noha 2003-ban pár hónapig okkal tűnhetett így, a New York-i Rapture mégsem lett a Következő Nagy Dolog, ám cserébe alaposan megágyazott egy sor eljövendő nagy dolognak. A zenekar 2003-ban megjelent bemutatkozó lemeze, az Echoes, illetve az azon található, fékevesztett kolompolásra, artikulálatlan visításra és táncolható gitárriffekre komponált sláger, a House Of Jealous Lovers jelentősége hamar túlnőtt nem csupán a szubkulturális kereteken, hanem a zenekaron is.

Az Európa Diákkönyvtár sorozatban - a kötelező olvasmányokon túl - már korábban is fel-felbukkantak figyelemre méltó kötetek. Az Osztovits Szabolcs által válogatott és szerkesztett gyűjtemény nemcsak egyszerű, puha fedeles olvasmány az izgalmak kedvelőinek, hanem egy zsáner genezisét követheti végig vele a figyelmes olvasó. Természetesen a detektívtörténetek szülőatyjával, Poe-val indít a kötet, tőle két Dupin-történetet olvashatunk, noha éppen a kimaradt harmadik (Marie Rogt rejtelmes esete) a legérdekesebb, amely egy megtörtént bűntényre ad fiktív magyarázatot.

A romantikus komédia (romkom) nem kifejezetten az a műfaj, amiben túl nagy meglepetésekre lehet számítani, hiszen már maga a terminus technicus lelövi a poént: a boldogsághoz vezető út szellemességekkel, illetve a poénokhoz vezető út boldogsággal van kikövezve. A normától való bárminemű eltérés is azonnali és heveny műfaji elégtelenséget okoz; vagy a kom dől romba, vagy a rom komba - akárhogy is, mostoha műfaj ez, mely nem kedvez a kísérletező kedvűeknek.

A fekete fantasztikum - mely Király Jenő szerint abban tér el a fehér fantasztikumtól, hogy míg ez utóbbiban bármi megtörténhet, kivéve a legrosszabbat, az előbbiben épp' a legrosszabbnak kell megtörténnie - a képzelet legsötétebb mélyére vezet. A küllemében megújult Prae idei első lapszámának majd' felét kitevő tematika ezúttal e borzongató műfaj angolszász művelőit mutatja be. Elsősorban magával a világgal és az azt benépesítő lényekkel foglalkoznak a tanulmányok, melyek jórészt egyenes ági folytatásai, továbbgondolásai a lap 2003/1.

Ha már Obama elnök is nagy nyilvánosság előtt élcelődik egy valóságshow szereplőin, akkor a nevezett műsort nyugodtan tekinthetjük meghatározó popkulturális jelenségnek. A 2009-ben indult Jersey Shore, amely nyolc fiatal vakációját dokumentálta a címbéli üdülőhelyen, rekordnézettséggel fut a mai napig, sikerét egyetemi konferenciákon elemzik.

Az ifjú és bohó Johann Wolfgang von Goethe ("Goe-the!, o-e-vel" - ahogyan többször is figyelmezteti hősünk a partnereit, innen a cím is, ami, felteszem, egy vicces húzás) 1772 telén Strassburg utcáin lohol, sárban, gágogó libacsapatba ütközve, ügyesen kikerül egy épp kiöntött vödörnyi trutyit. Ismerős képek, ugye? Nem véletlenül, hiszen Philipp Stölzl 2010-es filmje a német filmgyártás válasza a Szerelmes Shakespeare-re - és minden ízében az.

Életünk nem más, mint kellemetlen társasági szituációk végetérhetetlen sorozata - sóhajtott bánatosan a harmadik előember, aki lejött a fáról. Sík terepen töltött életének legelső élménye ugyanis alighanem az volt, hogy visszaköszönt a vele szembejövő második előembernek - aztán kiderült, hogy az valójában nem neki, hanem a háta mögött tartózkodó fajtársnak köszönt.

Az előadóként Ada művésznéven ismert Michaela Dipper régóta ismert, kedves alakja a német minimalista tech/house univerzumnak. Kilenc éve készíti finom, 4/4-es tánczenéit - a maxikon felül 2004-ben albumon is kiadott egy csokornyit.

Úgy tűnik, a múlt hét péntek a kölcsönös előnyök jegyében zajlott. Mi egy remek és egy - mondjuk így - érdekes brit zenekart láthattunk a Trafó (és a támogató British Council) jóvoltából a Nagy Britmánia - Youngblood Series sorozat keretében, a zenekarok pedig láthatóan elvarázsolva mentek haza Budapestről - a Tunng (képünkön) tagjai leginkább a törökfürdő és az Unicum emlékét viszik haza, a Los Campesinos! futballrajongó frontembere (ezt nemtelen előítéleteink amúgy is megsúgták előre) pedig elmesélheti, hogy koncertet adhatott a legendás Ferencvárosi TC szűkebb hazájában.

Igen komoly bajban lenne az, aki a Primus zenéjét megpróbálná egyetlen stílus nevével leírni. A rengeteg kategória, amibe a szakma és a közönség próbálja beleszuszakolni a zenekart - funk metal, funk rock, experimentális rock, progresszív rock, alternatív rock szerepel többek közt a Primusról szóló Wikipedia-szócikkben -, egyike sem fedi tökéletesen a Les Claypool basszusgitáros-énekes vezette trió zenéjét.

Bár látszólag van a LuMúban megrendezett kiállításnak előzménye, hiszen a bécsi MUMOK-ban tavaly, Aachenben pedig az idén bemutatott anyag is a Ludwig házaspár gyűjteményére fókuszált, a most látható, Erőss Nikolett által válogatott tárlat szűkebb területet ölel fel; középpontjában a hetvenes évek egyik festészeti irányzata, a fotó-, (vagy másképpen) hiperrealizmus és ennek közép- és kelet-európai változata áll. A John Steinbeck regényének címét kölcsönvevő kiállítás a kissé alulértékelt irányzatot kívánja újabb szempontok szerint - ha nem is piedesztálra emelni, de - értelmezni. Eszerint a művek egyrészt mintegy dokumentálják a "hidegháborús korszak" jellegzetességeit - lehet, hogy így van, bár e szempont kissé erőltetettnek és túlpolitizáltnak tűnik -, másrészt felmutatják az amerikai és európai irányzat közötti, nyilvánvalóan az eltérő társadalmi helyzetből és politikai rendszerből fakadó különbségeket.