Zene

"Ami a 3D-s Kékszakállút illeti, az egy nagy kísérlet, amiből vagy bukás lesz, vagy forradalmasítjuk az operajátszást" - nyilatkozott lapunknak alig pár hónapja az operaház akkori megbízott fő-zeneigazgatója, Győriványi Ráth György ("Tegye rendbe az elvárásokat", MaNcs, június 23.), egyszerre bizakodva a sikerben, és őszintén megvallva a legelső pillanattól fenyegető bukásveszélyt. Nos, túl az új operai évad első premierjén (valamint egy, az ideiglenes megoldást másik ideiglenes megoldásra váltó rezsimcserén), immár bizonyosan állítható, hogy az operajátszás forradalmasítása elmaradt. Elmaradt, méghozzá tokkal-vonóval, s így ami a múlt szerdán harmadik dimenzió gyanánt a közönség előtt föltárult, az sokkal inkább az Andrássy úti műintézmény kritikus állapotát, semmint az előadott művek belvilágát tette kitapinthatóan érzékletessé, sőt már-már arcba mászóvá. De mégis kezdjük a beszámolót a legelején,

Évadkezdésre gyűltünk - a szokásosnál valahogy korábban - mi, színikritikusok a Magyar Színház elé. Leszögeztük: észre se nagyon vettük, hogy egy előző évad véget ért volna. Meg latolgattuk kicsit, mi várható ettől az újtól. Egyelőre annyit láttunk, hogy a szokásos premierközönség - ugyanis az Osztrigás Mici eddigi előadásai a hivatalos sajtóbemutató előtt zajlottak - még nyári üzemmódban van.

"Afrikában éheznek!" Mindenkiben ott visszhangzik ez a gyerekkorban oly sokat hallott mondat: csak két szó, de különféle tiltások teljes rendszere van benne; sokkal többről szól, mint hogy illik megenni mindent, amit elénk tesznek. A feddés végső célja, hogy mindörökre megértsük, problémáink relatívak, nem vizsgálhatók anélkül, hogy előbb számba ne vennénk az elképzelhető szörnyűségek egész tárházát: a mosószerízű menzamakaróni még mindig jobb, mint az éhezés, a tizennyolcadik kötött pulcsi karácsonyra klasszabb, mint egy riói favelában mutatóujjal rajzolni fenyőfát a mészporral felütött kokainba december végén.

Van egy vadember kinézetű mellékszereplője a filmnek (a majdnem híres John C. Reilly alakítja), néha átbiciklizik a színen, és fenyegető tekintettel mered a világra.

Az egyszerre talányos és rém béna Girls név a rockzenekari keretek közt alkotó énekes-dalszerző Christopher Owenst takarja, aki két évvel ezelőtt mutatkozott be egy rendkívül jól fogadott független gitárpoplemezzel (Album), amely nemcsak a minden forró újdonságra fogékony zeneblogok, hanem a mainstream média érdeklődését is hamar felkeltette. A kissé egyenetlen, ám semmilyen aktuális trendhez nem köthető, komoly dalszerzői bravúrokat is tartalmazó lemez körüli felhajtásban bizonyosan szerepet játszott a frontember szokatlan életútja.

Fassbinder 1973-as filmje nem fejtett ki, nem magyarázott meg semmit, csak mindenre rápakolt tíz szívlapáttal. Olyat mutatott, ami több a soknál.

Három dolog van, amin felnőttként is úgy tudok röhögni, mint gyerekként: a Dilibill képregény, a Különben dühbe jövünk és a Muppet Show. Épp ezért kár, hogy a sorozat Magyarországon még mindig nem jelent meg DVD-n, de némi kárpótlásként hamarosan (nálunk januárban) érkezik a legújabb Muppets-mozifilm.

Öt éve már, hogy itt hagyta a Holdrajziskola-hálószobát, s a totál tavaszba katapultált. Bada Dada maga volt az ellentmondások manifesztuma.

Ahol rögtön két happy is szerepel a címben, ott semmi okunk valódi boldogságra gyanakodni. Meglehet, némiképp sztereotip a megközelítés, de a norvég+vígjáték szókapcsolat sem a boldogságtól kipirult arcokat, sokkal inkább az északi melankóliával fűtő egzisztenciákat, a polgári jólét fosztóképzős szerkezeteitől (aszatlanság, eretetnélküliség) szenvedőket juttatják az eszünkbe.

Szép kis listát lehetne összeállítani azokból a sztárokból, akik fénykorukban teljesen ismeretlenek voltak a magyar közönség előtt. A szocialista szórakoztatóipar importja amúgy is megérne egy (beat)misét: ma már megfejthetetlen, miért éppen a másodosztályú kutyaütőket (tisztelet a kivételnek) emelték a magasba, akiket - miközben valóban értékes (vagy legalábbis hatásos és különben politikailag teljesen semleges) produkciók felfedezésére csak évtizedekkel később nyílt lehetőség.

Hogy mire készül Gulyás Gábor a Műcsarnokban, arra mindenki kíváncsi volt, beleértve azokat, akik legszívesebben be sem tették volna oda a lábukat, legalább még egy ideig. Aztán az új igazgató kitalálta a Bizottság-kiállítást, amelyre még az is elmegy, aki még sosem hallott Gulyásról, és egyáltalán nem sértődik meg azon, hogy a demokratikus nyilvánosságból korábban többet igénylő zenekar őnélküle, zártkörű megnyitón ünnepelt a jobboldali kormány államtitkárával. Aki érez némi feszítő ambivalenciát magában, de odamegy a Bizottság kedvéért, olyasféle növekvő zavart és ellentmondásosságot tapasztal, ami már szinte meghaladja az intézményvezető hatáskörét, rosszabb esetben kompetenciáját. Ezt az ambiciózus kiállítást ugyanis leginkább nem sikerült megrendezni, noha tömve vannak a termek festménnyel, dokumentumfilmmel, fotóval és installációval, olykor izgalmas kiállításrendezői ötletekkel, de az egyes szegmensek aránytalansága és kiegyensúlyozatlansága, néhol irrelevanciája miatt mégis darabjaira hullik szét az egész.

A legjellemzőbb magyar besúgóhistória, legfényesebb honi spiclikarrier kétségkívül Mikes (Micsinay) Tamásé. Nem elég, hogy pályája során megvezetett mindenkit, de már film is őrzi emlékét és kalandjait (a Gulyás testvérek Idézés című, kétrészes dokumentumfilmje 2009-ből), s immár a tényirodalom is megtette a magáét; személy szerint alig várom az operett-változatot, amiben korunk valamely jeles előadója énekli majd Rajk László szerepében, hogy "ez mindenkit meglepetésként ért" (tudniillik Mikes lelepleződése). Amire a Nagy Jenőt adó lágy bariton úgy kontrázik, hogy "érte talán még a tűzbe is tettem volna a kezem" - hogy csupán az egykori demokratikus ellenzék két színjeles, ám egymástól sokban távoli alakjának egybecsengő szólamát idézzük fel. Aztán a kórus (a kor magyar értelmiségének tömegei): tűzbe tettem, tűzbe tettem, oh, a kezemet, a kezemet... Ne higgyék, hogy viccelek,

Magyarország az egyedi hópihék, a bezárt és soha ki nem nyitott üzletek, a gyűjtögetők, a brutális gyerekversek, na meg a fröccsök országa, a lehetséges térképek tárháza, a népi művészet Mekkája. Magyarország szubjektív, és már ezt bemutató atlasza is van.

Mit tehet a mai nyugat-európai fiatal, ha lázadna egyet a jóléti társadalom ellen? Ola Simonsson és Johannes Stjärne Nilsson 2001-es rövidfilmjében (Zenemű egy lakásra és hat dobosra) egy hatfős banda - a valóságban is létező Six Drummers együttes - betör egy jómódú polgári lakásba, ám ahelyett, hogy bármit is megfújnának, koncertet adnak a fellelhető leghétköznapibb tárgyakból zörejeket kicsalva, s azokat végül tönkrezúzva. Az ötlet még akkor is szellemes és ügyesen kijátszott, hogy a darab nem is annyira film, mint klip: tíz percig szívesen nézzük a fogkefén és a villanykapcsolón előadott muzsikálást, de egészen más a helyzet bő másfél órában.