Az ifjú és bohó Johann Wolfgang von Goethe ("Goe-the!, o-e-vel" - ahogyan többször is figyelmezteti hõsünk a partnereit, innen a cím is, ami, felteszem, egy vicces húzás) 1772 telén Strassburg utcáin lohol, sárban, gágogó libacsapatba ütközve, ügyesen kikerül egy épp kiöntött vödörnyi trutyit. Ismerõs képek, ugye? Nem véletlenül, hiszen Philipp Stölzl 2010-es filmje a német filmgyártás válasza a Szerelmes Shakespeare-re - és minden ízében az. Ott is, itt is az aktuális Nagy Mû (a Rómeó és Júlia, illetve Az ifjú Werther) ún. forrásvidékénél járunk. Alkotói válság ott, kishitûség, valamint értetlen családfõ emitt. A többit sejthetik: ami Williamnek Lady Viola, az Johannak Charlotte Buff. Mivel azonban Goe-the és Lotte viszonya a világirodalom legjobban dokumentált kapcsolatainak egyike, a filmkészítõi fantázia kevésbé szárnyal. Az irodalomórán tanultak korrekt módon fel vannak mondva, és ily módon semmi sem azért történik, mert a mû belsõ logikájából adódóan máshogy nem történhetne, hanem azért, mert a monográfiákban is úgy van; például a jóbarát Wilhelm Jerusalem öngyilkossága. Lotte is különösebb drámázás nélkül lesz Johann helyett Albert boldog hitvese, míg a szerelmi bú hõsünkbõl - a várakozásnak megfelelõen - a legjobbat hozza ki: zárásként feszt a Werther példányait dedikálja rajongóinak.
Van pozitívum is, a szereplõk olyan kis helyesek: Miriam Stein (Lotte) is, meg mind a fiúk, Alexander Fehling (Goethe), a vetélytárs Moritz Bleibtreu (Albert) dettó. Ráadásul akkortájt a szenzimentalizmus hódít, azaz a legényeknél is gyakran eltörik a mécses. Ami vitathatatlanul cuki.
**
