Van egy vadember kinézetû mellékszereplõje a filmnek (a majdnem híres John C. Reilly alakítja), néha átbiciklizik a színen, és fenyegetõ tekintettel mered a világra. De amikor megszólal, az ám a meglepetés, egy herélt ufó hangja tör fel a drabális alakból, aki, mint megtudhatjuk, összetett személyiség: súlyos visszaesõ az önfertõzés sportjában, mely szenvedélyét hol biciklizéssel, hol szótári szavak tanulásával igyekszik orvosolni. Ennyi és nem több a figura lényege: egy furcsa bolond (fb), ahogy azt a Hal Ashbyt reggelizõ és Wes Andersont vacsoráló rendezõpáros elképzeli. Az fb-vel mint vígjátéki jolly jokerrel az a baj, mint majd' minden fonalat gombolyító kismacskával és gügyögõ kisgyermekkel; a cukisági faktor feljebb tornászásán túl semmi egyéb funkciójuk nincsen. A kutya-macska-gyermek fronton ez jól is van így, ám amikor meglett férfiak teszik ugyanezt, annak baljós hatásai hamar jelentkeznek. Kevin Kline nem gombolyaggal játszik, annál rosszabb a helyzet: az intellektuális cukisági faktor körül õgyeleg. Egy bolhás-bogaras drámaírót játszik, aki New York matuzsálemkorú örökösnõit kísérgeti dzsigolói minõségben, amikor épp nem albérlõjével, a nõi fehérnemûkbe és F. Scott Fitzgeraldba feledkezett fiatalemberrel értekezik - például Henry James heréinek és munkásságának összefüggéseirõl. A Pót pasi az a film, amibõl árad az elégedettség, az alkotók öröme egy-egy bohémkodó szóváltás, irodalomtörténeti heréskedés vagy edwardhopperes képbeállítás fölött. E jó érzésükben minek is megzavarni a mûvészeket, oly jól elvannak magukban.
A Cinetel bemutatója
**
