Az egyszerre talányos és rém béna Girls név a rockzenekari keretek közt alkotó énekes-dalszerzõ Christopher Owenst takarja, aki két évvel ezelõtt mutatkozott be egy rendkívül jól fogadott független gitárpoplemezzel
(Album), amely nemcsak a minden forró újdonságra fogékony zeneblogok, hanem a mainstream média érdeklõdését is hamar felkeltette. A kissé egyenetlen, ám semmilyen aktuális trendhez nem köthetõ, komoly dalszerzõi bravúrokat is tartalmazó lemez körüli felhajtásban bizonyosan szerepet játszott a frontember szokatlan életútja. Owens egy, az Egyesült Államokban évtizedek óta megbízhatóan rossz hírnévnek örvendõ nomád keresztény szekta tagjaként született és cseperedett, így aztán nem kellett szembesülnie az olyan modern, ördögtõl való vívmányokkal, mint a közoktatás, az orvosi ellátás, a munka vagy a szeretõ család. 16 évesen lépett ki közösségébõl az ún. normális életbe, idén pedig már ott tartunk, hogy az év egyik legjobban várt új lemeze az övé.
A Szentháromságról elnevezett album valamelyest érettebb és megfontoltabb, mint elõdje: a gondosan hangszerelt dalok zöme lassan, méltóságteljesen hömpölyög, a sokszor túlgondolt, elkalandozásra hajlamos kompozíciókat szolid, de jól adagolt csúcspontok húzzák feszesebbre, és Owens se nagyon erõlteti már az elõzõ album neuralgikus pontját jelentõ izgága, nyafogós, kicsit mesterkéltnek tûnõ énekstílust és az Elvis Costelló-i manírokat. Ezúttal is akadnak üresjáratok, de ezért kárpótol a lemezen felvonultatott, a kamaszos dühtõl a spirituális emelkedettségen át a szélesvásznú szentimentalizmusig hullámzó, az õszinte érzelmekkel erõs kontrasztot alkotó holdkóros elõadásmód, a szétterített gitárfüggönyöktõl az akusztikus csilingelésig húzódó változatos hangkép, és a számos mûfajba belekóstoló (a két szélsõség talán a bukolikus progrockba torkolló protometál és a doo-wop) Owens rokonszenvesen leplezetlen régimódisága.
True Panther Sounds, 2011
*** és fél
