lemez - Girls: Father, Son, Holy Ghost

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2011. szeptember 15.

Zene

Az egyszerre talányos és rém béna Girls név a rockzenekari keretek közt alkotó énekes-dalszerző Christopher Owenst takarja, aki két évvel ezelőtt mutatkozott be egy rendkívül jól fogadott független gitárpoplemezzel (Album), amely nemcsak a minden forró újdonságra fogékony zeneblogok, hanem a mainstream média érdeklődését is hamar felkeltette. A kissé egyenetlen, ám semmilyen aktuális trendhez nem köthető, komoly dalszerzői bravúrokat is tartalmazó lemez körüli felhajtásban bizonyosan szerepet játszott a frontember szokatlan életútja.
Az egyszerre talányos és rém béna Girls név a rockzenekari keretek közt alkotó énekes-dalszerzõ Christopher Owenst takarja, aki két évvel ezelõtt mutatkozott be egy rendkívül jól fogadott független gitárpoplemezzel (Album), amely nemcsak a minden forró újdonságra fogékony zeneblogok, hanem a mainstream média érdeklõdését is hamar felkeltette. A kissé egyenetlen, ám semmilyen aktuális trendhez nem köthetõ, komoly dalszerzõi bravúrokat is tartalmazó lemez körüli felhajtásban bizonyosan szerepet játszott a frontember szokatlan életútja. Owens egy, az Egyesült Államokban évtizedek óta megbízhatóan rossz hírnévnek örvendõ nomád keresztény szekta tagjaként született és cseperedett, így aztán nem kellett szembesülnie az olyan modern, ördögtõl való vívmányokkal, mint a közoktatás, az orvosi ellátás, a munka vagy a szeretõ család. 16 évesen lépett ki közösségébõl az ún. normális életbe, idén pedig már ott tartunk, hogy az év egyik legjobban várt új lemeze az övé.

A Szentháromságról elnevezett album valamelyest érettebb és megfontoltabb, mint elõdje: a gondosan hangszerelt dalok zöme lassan, méltóságteljesen hömpölyög, a sokszor túlgondolt, elkalandozásra hajlamos kompozíciókat szolid, de jól adagolt csúcspontok húzzák feszesebbre, és Owens se nagyon erõlteti már az elõzõ album neuralgikus pontját jelentõ izgága, nyafogós, kicsit mesterkéltnek tûnõ énekstílust és az Elvis Costelló-i manírokat. Ezúttal is akadnak üresjáratok, de ezért kárpótol a lemezen felvonultatott, a kamaszos dühtõl a spirituális emelkedettségen át a szélesvásznú szentimentalizmusig hullámzó, az õszinte érzelmekkel erõs kontrasztot alkotó holdkóros elõadásmód, a szétterített gitárfüggönyöktõl az akusztikus csilingelésig húzódó változatos hangkép, és a számos mûfajba belekóstoló (a két szélsõség talán a bukolikus progrockba torkolló protometál és a doo-wop) Owens rokonszenvesen leplezetlen régimódisága.

True Panther Sounds, 2011

*** és fél

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.