lemez - Girls: Father, Son, Holy Ghost

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2011. szeptember 15.

Zene

Az egyszerre talányos és rém béna Girls név a rockzenekari keretek közt alkotó énekes-dalszerző Christopher Owenst takarja, aki két évvel ezelőtt mutatkozott be egy rendkívül jól fogadott független gitárpoplemezzel (Album), amely nemcsak a minden forró újdonságra fogékony zeneblogok, hanem a mainstream média érdeklődését is hamar felkeltette. A kissé egyenetlen, ám semmilyen aktuális trendhez nem köthető, komoly dalszerzői bravúrokat is tartalmazó lemez körüli felhajtásban bizonyosan szerepet játszott a frontember szokatlan életútja.
Az egyszerre talányos és rém béna Girls név a rockzenekari keretek közt alkotó énekes-dalszerzõ Christopher Owenst takarja, aki két évvel ezelõtt mutatkozott be egy rendkívül jól fogadott független gitárpoplemezzel (Album), amely nemcsak a minden forró újdonságra fogékony zeneblogok, hanem a mainstream média érdeklõdését is hamar felkeltette. A kissé egyenetlen, ám semmilyen aktuális trendhez nem köthetõ, komoly dalszerzõi bravúrokat is tartalmazó lemez körüli felhajtásban bizonyosan szerepet játszott a frontember szokatlan életútja. Owens egy, az Egyesült Államokban évtizedek óta megbízhatóan rossz hírnévnek örvendõ nomád keresztény szekta tagjaként született és cseperedett, így aztán nem kellett szembesülnie az olyan modern, ördögtõl való vívmányokkal, mint a közoktatás, az orvosi ellátás, a munka vagy a szeretõ család. 16 évesen lépett ki közösségébõl az ún. normális életbe, idén pedig már ott tartunk, hogy az év egyik legjobban várt új lemeze az övé.

A Szentháromságról elnevezett album valamelyest érettebb és megfontoltabb, mint elõdje: a gondosan hangszerelt dalok zöme lassan, méltóságteljesen hömpölyög, a sokszor túlgondolt, elkalandozásra hajlamos kompozíciókat szolid, de jól adagolt csúcspontok húzzák feszesebbre, és Owens se nagyon erõlteti már az elõzõ album neuralgikus pontját jelentõ izgága, nyafogós, kicsit mesterkéltnek tûnõ énekstílust és az Elvis Costelló-i manírokat. Ezúttal is akadnak üresjáratok, de ezért kárpótol a lemezen felvonultatott, a kamaszos dühtõl a spirituális emelkedettségen át a szélesvásznú szentimentalizmusig hullámzó, az õszinte érzelmekkel erõs kontrasztot alkotó holdkóros elõadásmód, a szétterített gitárfüggönyöktõl az akusztikus csilingelésig húzódó változatos hangkép, és a számos mûfajba belekóstoló (a két szélsõség talán a bukolikus progrockba torkolló protometál és a doo-wop) Owens rokonszenvesen leplezetlen régimódisága.

True Panther Sounds, 2011

*** és fél

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.