Fassbinder 1973-as filmje nem fejtett ki, nem magyarázott meg semmit, csak mindenre rápakolt tíz szívlapáttal. Olyat mutatott, ami több a soknál. Amit ma már nem lehetne, de amit Amerikában már jóval korábban ismertek, ám csak melodrámázásra használtak. Emmi, a nyugdíjas korú takarítónõ összeszerelmesedik a nála húsz évvel fiatalabb arab vendégmunkással, Alival, magára vonva környezete kíméletlen rosszallását. Kiközösíti a család, nem állnak szóba vele szaktársai, s még a szatócs is ajtót mutat. Ali sem viccel, belemondja képünkbe a tutit, hogy tudniillik a német az úr, az arab meg kutya. Szó szerint a képünkbe, Fassbinder ugyanis egy szikrányit sem töri magát, gyakorlatilag állóképekben, mozdulatlanul mesél egy - nincs miért szépíteni - mindenkinek, tényleg mindenkinek beemelhetõ tanmesét, amit épp csak a feléig adtunk itt tovább. Rossz vége lehet, vagy direkt jó? Inkább az az érdekes, hogy a rendezõ azóta csak izmosodó PR-ján túl miért is mondhatjuk, hogy egy egészen kivételes életmû egészen kimagasló darabjáról van szó, s nem csupán egy mozgóképes röpcéduláról.
Talán az, ahogy Fassbinder megmutatja, hogy akkor sem lesz jobb, amikor épp múlik a rasszizmus? Tán az engesztelhetetlensége miatt? Az átgondoltsága teszi? Vagy a nyomában patikai mérlegen kiszámolt túladagolás? Az igazság? Képekrõl lefolyó fájdalom? Persze, nyilván mind így együtt. De igazán hálásak a kölcsönös kiszolgáltatottság megmutatásáért lehetünk, mert az ugyan fel nem ment, de segít a jó úton maradni. Adott esetben egész társadalmi csoportoknak is.
Vetíti az Örökmozgó, szeptember 18-án, 20.30-kor
*****
